Egy csavargó lázálma

(Farkas Wellmann Endre: Lucius Domitius lázbeszéde. Erdélyi Híradó Kiadó – Ráció Kiadó, Kolozsvár – Budapest, 2009)

„odaát a múltban, ott van az én hazám / hol mítoszokban éltünk mi, szerelmem / nem császárnak, de quirisnek is hitvány / ki veled osztozott azon a kegyelmen / s az embernek, mert annyi múltja van / annyi hazája, s elmúló szerelme // az embernek még annyi dolga van” – ezek a sorok állnak mottóként Farkas Wellmann Endre Lucius Domitius lázbeszéde című kötetének hasonló című utolsó ciklusának elején. Kiemelt, hangsúlyos hely ez a mottó Farkas Wellmann Endre költészetében, hiszen egyszerre jelenti a visszatekintés pontját, ugyanakkor már megelőlegezi az elkövetkezőket. És különösen fontossá válik a lírikus eddigi köteteinek fényében, hiszen az immáron öt önálló könyvvel rendelkező költő ezen mindeddig utolsó kötete a Válogatott és új versek alcímet viseli. Összegzés ez, mégpedig kétféleképp is: áttekintő, válogató jelleggel nyújtja az eddigi líra legjavát, emellett pedig e költészetben fellelhető múlthoz és léthez való viszony lezárására is törekszik – legalábbis véleményem szerint.

Hogy mivel lehetne jellemezni leginkább Farkas Wellmann eddigi költészetét? Talán a vágáns a legmegfelelőbb kifejezés. Persze a befogadó nem véletlenül jut ilyesfajta következtetésekre a kötetet olvasva. Alátámasztják ezt mind a formai megoldások, mind a gondolatfutamok és -ívek. A minduntalan felbukkanó balladaforma, a végéhez illesztett ajánlással többször is Villon-t idézi, ahogyan a kóborló, városról városra járó vagabundus lírai én sosem talál megnyugvásra, csupán ideig-óráig tud megpihenni egy-egy asszony ölében. Az utazás, a folyton úton levés, a mindig elindulás, s csupán ideiglenes megállók – ezek a motívumok, ezek a hangulatok járják át e költészetet, s néhol a felelőtlenség érzete csapja meg a viráglelkű olvasót, máskor meg észreveszi, amint a lírai megszólaló önmagán ironizál. Éppen ez az önirónia az, mely nem teszi öncélúvá a gyakran obszcén verseket, hiszen pont ott és pont akkor reflektál önmagára a megszólaló, mikor már-már önmagába fordulna a játék.

S ha e költészet kontextusát nézzük, tehát a transzközépnek nevezett mozgalom és „esztétika” polgárpukkasztó, a hagyományokkal gyakran szembeforduló, azonban azokhoz valamilyen mértékig mégis kapcsolódó tradícióját, akkor egyértelműen megállapíthatjuk, hogy talán Farkas Wellmann lírája az, ami a legtöbbet őrzött meg a kezdeti harsányságból és kitűnni akarásból – tette ezt úgy, hogy megtalálta azt a hagyományréteget, melynek segítségével mindez továbbírhatóvá, továbbgondolhatóvá vált. Hadd idézzem itt a Veszendő dolgok balladájának egy részletét:

„mert századszor is olajra léptem

hogy forró lett a régen hűs talaj

hiába hogy a templomodba tértem

s lelkem széttépve kértelek tavaly

és kerestelek, lemondva a nőről

elvetve már könyvet, bort, barátot

hogy megmutasd – ha van még – az utat

s mi érhetne még, ó, csak egy fél karátot

a reményt, amellyel végül kitöröltem

a seggem és aztán falhoz basztam azt

és úgy éreztem egy röpke pillanatra

hogy átvertél mint kurva a kiskamaszt

s mivel az ember napról napra bölcsebb

s mint utalnak erre ez itt leírt sorok

lásd: a volt s a lesz közötti sávot

szétmossák lassan olcsó tájborok”

Vágáns, vagabund költészet ez, de nemcsak irodalomtörténeti értelemben. Miközben a forma és a gondolat felidéz egy magatartást, egy hangulatot, a versek egyúttal a magyar és világirodalomhoz fordulnak, s ahogy a csatangoló vándordiák bejárja messzi vidékek bordélyait, úgy járják be a költemények irodalmi hagyományaink zegzugos tájait. Villon mellett Ady, József Attila, Juhász Gyula vagy éppen Szabó Lőrinc és Faludy idéződik meg. Hol egy-egy elferdített verssorral, azaz átírással, máskor éppen a már emlegetett magatartással. „Távozó léptű férfi-ember / Nem tud átalmenni a folyón / Csak kapcsolódó szerelmekkel / S hazugul is ragyogón / S igazán is hazugul.” – írja Ady A nagy Híd című versében, s Farkas Wellmann verseit olvasva nem tudunk és nem is lehet eltekinteni a megállapítástól.

Csavargó költészet ez, bejárja asszonyok, nők, lányok ágyait, városok lezüllött, füstszagú kocsmáit, s közben hasonlóképpen bebarangolja a költészet fentebb említett hagyományait. Éppen ezért válik meghökkentővé és kiemelten fontos ponttá a Lucius Domitius lázbeszéde című ciklus, amit már részben megelőlegez az Éneked Éneke című vers. Itt a megszólaló lírai én a bibliai Énekek énekét idézve békél meg sorssal, a folyamatosan vissza-visszatérő vitapartnerével, Istennel, hogy megnyugvást találjon mátkája ölében. És ez vezet tovább Lucius Domitiushoz, más néven a Rómát felgyújtó Néró császárhoz, aki szintén búcsúzik: nőktől, istenektől, a várostól. Úgy vélem tehát, ez utolsó ciklusa a kötetnek lezárás, egy korszaktól, s egyúttal egy költészettől, egy megszólalásmódtól vett búcsú. A visszatekintés kiemelt helye, ahonnan méltóképpen történik meg az eddigiek számbavétele. A kijelölt vagy legalábbis kijelöltnek vélt irány mindenképpen csábítónak látszik, hiszen amellett, hogy elfordulásként értelmeztük e líra eddigi hagyományaitól, mégis erőteljesen érezhető miképpen viszi tovább mindazt, amit eddig fontosnak vélt. Hogy milyen módon őrződik meg mindez, arra egy következő kötet fog talán kielégítően választ adni.

Vincze Ferenc