Hiányjel

(Ayhan Gökhan: Fotelapa, József Attila Kör Irodalmi Egyesület + Prae.hu, Budapest, 2010)

A költészet magányos tevékenység. Közhely, de végül is igaz. Mert végtére is erre vagyunk kódolva. A társas magányra. Az együtt, de mégis különre. A költészet nem más, mint kísérlet a megfogalmazhatatlan megfogalmazására. Mert mit is tesz valójában a költő? Próbálja az érzéseket, az ösztönöket, a gondolatokat, az álmokat és a tapasztalásokat szöveggé formálni. Vagyis mindazt, amivel valójában (szubjektumként) egyedül van. De mi garantálja, hogy sikerül is tökéletes pontossággal megjeleníteni a megjeleníteni kívántat? Meddig juthat a költő a határok kitolásában? Azon határok kitolásában, amelyeket (paradox módon) pont maga a nyelv hoz létre. A kimondással és nevesítéssel nem maga a lényeg tűnik-e el?

Így valójában nem is lehet a kettőt szétválasztani, a Fotelapa szövegei egységet teremtenek, mégpedig oly módon, hogy átívelnek egymásba, van egy közös többszörösük, ugyanonnan tartanak, ugyanoda. Mintha a költő célja ugyanazon tapasztalás, emóció, felismerés minden oldalról való bemutatása lett volna. Ez viszont azért veszélyes, mert az olvasónak,ahogy halad előre a kötetben,olyan érzése támad(hat), hogy már nem kap újat (vagy csak kevés újat), így pedig kissé egyhangúvá válik az olvasás, és a katarzis esetleg elmarad.

Borbély Szilárd a következőképpen kezdi a fülszöveget: „Könnyű volna azt írni ennek a kötetnek a fülszövegébe, hogy Ayhan Gökhan versei az idegenség érzésének versei.”. Könnyű volna és könnyelmű is. Mert a szerző úgy villantja fel az emberi élet egy-egy szféráját, stációját az írásokban, hogy mindegyik állapotnak, élménynek meghatározó elemévé válik a veszteség, az árvaság, és az idegenség hármasa. És itt ezen a három fogalmon van a hangsúly, a három fogalmon és azok sorrendjén. Mert a veszteség szüli az árvaságot. Az árvaság pedig az idegenséget. Végül ez egy örökös identitáskeresésben összpontosul.

A Lakás ciklus két Nádas Péter idézettel és egy, a családi archívumból származó képpel kezdődik. A fotó egy férfit és egy mosolygó gyermeket ábrázol, a kisfiú az őt ölelő édesapja ölében ül. Ez, a boldogságot és összetartozást sugalló idillikus kép a ciklus olvasása közben egyre fájdalmasabban sejlik fel előttünk. Mert a fotó és a versek hangulata szöges ellentétben állnak egymással. Ez, valamint a gyermeki önfeledtség és boldogság elveszítése a kötet első versében konkrétan kifejezésre is jut: „Fénykép a kilencvenes évekből, / rögzítették a korszakot, engem / hagytak benne hátra, a fotel / átcsúszik a képből a most-lakásba, / mint a legfurcsább bútordarab, / én sem találom a helyem.” (Kilencvenes évek). A Lakás versei két veszteség-élmény közé vannak beszorítva. Ezek az élmények alapvetően meghatároznak minden továbbit, ezek a falak a lakásban, ezek vesznek körül mindent. Ez a két élmény pedig az emigrált apa tragikus eltűnése („Pár négyzetméter a fotelapa. [...] A szoba / megtelik apával. Sétákra gondolni / késő. Lemaradtál róla. (A fotelt / évekkel ezelőtt kidobták.)” (Fotelapa) és a súlyos betegségben elhunyt édesanya hiánya („a gyerek felnő [...] és csak néha jár arra, a temetők / bejáratánál mindig elcsodálkozik, / a sok sír egyikében ott fekszik az anyja.” (Anya). Érdekes, hogy a kötet címe Fotelapa, tehát azt feltételeznénk, hogy az apához fűződő (nem)viszony, az apa-nélküliség  áll a mű középpontjában. Azonban az anya alakja, halálának tragikuma, feldolgozhatatlansága legalább annyira hangsúlyos, mint „az egyszer egy apa világgá”. Az anya a nyelv szempontjából is kitüntetett helyet foglal el, anya és nyelv összefonódnak. Az apa az idegen nyelvvé válik, az anya pedig az anyanyelvvé. Tehát a nyelv és a nyelvhasználat, az értés-nemértés is megnehezíti az identitás keresésének folyamatát: „a két ember nem-léte / lehetne megfeledkezés, mintha közértbe / mentek volna le értem, de ezt én nem érte.” (Megfeledkezés volna).

A Fehér ruhában ciklus az előző tematikától részben elrugaszkodik, új kapcsolatformák jelennek meg (Isten, szerelem), így helyet kap a hit és az egymásban való önmegtalálás kérdésköre. Azt láthatjuk ezeknél a szövegeknél is, hogy a ki vagyok én? örök talányára keresi a lírai én a választ: „Uram, tisztázhatnánk / a félreértéseinket, bevonva a játszmába a másik / fél magyarázkodását.” (Uram); „hozok / neked reggelit, harmonikus teremtmény / vagyunk mi ketten” (Reggel).

A kötet borítója Nádas Péter fotójának felhasználásával készült, a fény-árnyék motívum és a két távolodó alak kiválóan érzékelteti a versek hangulatát, tartamát.

Ayhan Gökhan első, Fotelapa című verseskötete a hiányból, a veszteségből építkezik, az elveszejtésben találtatik meg, a halálból születik, mondhatnánk. Az egyedüllét felismerése és annak legmélyebben való meg- és átélése az, ami egységbe rendezi a kötet verseit. Az árvaság mozdulatokká lesz, az emigrált apa fotellá, a halott anya örökkévalóvá.

Bende Tamás