Begubózni-kitárulkozni avagy elbújni-előbújni olyan léttendenciák, melyek, mai és ősi elképzelés szerint egyaránt, a világegyetem lényegi működését jellemzik. Beszélhetünk teremtésről és ítéletről, keletkezésről és végről, születésről és halálról, nekibuzdulásról és kifáradásról, extázisról (kiállásról) és rejtezésről. Az emberi lélek is, akár gyermek, akár érett, hol elbújni, hol előbújni, hol önmagába burkolózni, hol a közös létezésbe tárulni kíván. E két, egymást kiegészítő, létezést meghatározó tendencia, annyiféleképpen kerül elénk, ahányféleképpen maga a kimeríthetetlen létezés. Ráismerni valami elvont fogalmi tudásra, mint egybelátás, a gondolkodás kezdete, mely az ezerarcú szörnyetegnek látszó élményvalóságban irányvonalakat észlel. Vegyük hát fel, mintha szemüveget, e fogalompárost, vessünk pillantást egy gyermekdalon keresztül a gyermeki lélek világára, s azon keresztül lássunk és érezzünk magunkba!

1.

Nézetem szerint egy gyermekdal és/vagy -játék értelmezése jó, ha az élethelyzet felvázolásából indul ki, és mintegy az egymásra rétegződő élethelyzetek és a bennük lehetővé váló viszonyulások feltárásán keresztül halad egészen addig a pontig, ahol a dal képes megérinteni a felnőtt – érett – személyiséget is. Egy kisgyermek házában rejtőző csigát talál, és énekelni kezd:

Csigabiga, gyere ki!

Ég a házad ideki,

kapsz tejet, vajat,

holnapra is marad.

A szöveg éppen ebben a szituációban fénylik fel (azaz válik értelmessé). Vajon mi fakasztja dalra a gyermeket? Tekintve, hogy egy daloló lélekállapot más, mint a dal nélküli, hozzá képest kitűntetett és különleges, meg kell értenünk a csigával való találkozás különlegességét. A különlegesség élménye tapasztalathiányból származik: a gyermek számára a világ dolgai és lényei ismeretlenek vagy kevéssé ismertek, emlékezetében kinézetük, viselkedésük még nem rögzült. Egy csiga akkor csigázza fel, akkor igézi meg a gyermeket, amikor már látott ugyan ilyet, de még nem sokszor – ily módon az éppen érzékelt látvány az emlékezetből valami homályosan létezőt hív elő. A gyermeket megigézi a látvány. A dalra fakadásnak ez a megigézettség-élmény a háttere, és mint háttér: ösztönzője.

Már a csigával való gyermeki találkozás elegendő alapja lehet a dalra fakadásnak. De ez a találkozás legfeljebb dúdolást eredményez, hiszen a dúdolás egyébként is azt jelzi, hogy a gyermek belerévült – tudatossága belerejtezett, belemerült – valamilyen (belső/külső) élménybe. A csiga azonban jelent is valamit a gyermek számára. A csiga az a lény, aki igen lassan mozog, ha megérinted a szarvát, rögtön vissza is húzza, hátán hordja a házát, onnan szokott előbújni. A dal felidézte élethelyzet szerint a csiga most házában kuksol. Ez a tény a gyermek számára nem feszültség nélküli. A gyermek ugyanis azt szeretné, ha a csiga előbújna, megmutatná magát, megmutatná, hogyan mászik. A házában levő csiga ugyan nem igéző látvány, de felidézi a mászó (az igazi-igéző) csiga emlékét. A gyermek szemszögéből a csigaházzal való találkozás élményét a következőképpen foglalhatjuk össze: igézetre várok.

Ezek az előzetes megjegyzések elegendőek ahhoz, hogy az első mondat – „Csigabiga, gyere ki!” – érzelmi, emlékezeti, érzékelő és vágyó viszonyait körvonalaiban megértsük. A megigézettség dalra fakaszt, a felidézett emlék a mozgó csigáról vágyakozást ébreszt a gyermeki lélekben – „a látvány váltsa valóra az emlékképet, feleljen meg neki!” –, a vágy az imént idézett felszólítás formájában aztán ki is fejeződik. Ám a felszólítás, úgy látszik, nem elegendő. Ha elegendő lenne, a csiga kibújna, és a további dalolás feleslegessé válna. Ámde a dal folytatódik, s ebből az következik, hogy az alapszituáció nem változott: a csiga nem reagált. A befejező három sort – „Ég a házad ideki, / kapsz tejet, vajat, / holnapra is marad” – csalogatásként értelmezzük. A felszólítás férfias türelmetlensége – hogy ne váljon rontássá (a csigaház összetörésévé) – hosszasan ismételgethető, türelmesen csalogató, nőies képekbe (ég, ház, tej, vaj) torkollik.

Felmerül a kérdés, nem lóg-e ki ebből az értelmezésből az „Ég a házad ideki” sor? Van, aki ezt fenyegetésként érti. Mintha azt mondaná: „Meggyújtottam a házad, úgyhogy, ha nem akarsz bennégni, jobban teszed, ha kijössz!” Bár nem zárom ki ennek az értésnek a jogát, elsődlegesebbnek gondolom az „Égbolt lesz az otthonod” tágasságba hívó jelentést. E két értelmezés vitájáról – kizárják-e egymást, párhuzamosan léteznek-e, esetleg beilleszthetők egyetlen értelmezésbe – később lesz szó.

E megfontolásokkal lezártuk az értelmezés első körét, amelyben a dalt a gyermek csigaházzal való tényleges találkozásához kötöttük, ebből az élményből eredeztettük.

2.

A csigát játszó gyermek szerepjátékát megjelenítésként értjük. A játék valamilyen élethelyzetet idéz meg a játszó gyermekek számára. Gyermekek és felnőttek egyaránt ismernek, megélnek csigaszerű helyzeteket: pontosabban olyan helyzeteket, ahol vagy ők maguk, vagy mások velük szemben, vagy más másokkal szemben, házából előjönni nem akaró csiga módjára viselkednek. Mikor viselkedik valaki ily módon? Amikor fél. Fél a bántástól vagy a kudarctól vagy a szégyenben maradástól. Ezért nem vesz részt valami jóban. Az ilyen gyermeket (embert) nem gyávának, hanem bátortalannak nevezzük, tekintve, hogy nem valami közösségileg elvárt hősiesség a tét, hanem egyszerűen csak az, hogy részt vesz-e a közösségben, az emberi kapcsolatok kötésrendszerében vagy sem. Közösségben lenni jobb,mint egyedül – ez alaptétele minden emberi kultúrának. Jobb: ez azt jelenti, nagyobb az élvezet. Vajon mi indít egyeseket arra, hogy csiga módjára begubózzanak? Vajon van-e igazsága az egyedüllétnek az együttléttel szemben? Természetesen van, hiszen egyetlen kultúra sem állíthatja, hogy csak közösségben jó lenni, és azt sem, hogy az együttes létnek csak előnyei vannak az egyedülléthez képest.

A csiga módjára viselkedő ember zavarja, izgatja a többieket. Egy közös játék során a gyermek nem érti, mi a csudának van itt ez a „csiga”, ha nem vesz részt a játékban. Ennek a konkrét szituációhoz fűződő indulatnak a hátterében felfedezhetünk egy sokkal általánosabbat: minden emberi közösséget zavar a nem-résztvevő jelenléte. Nem érti ugyanis, hogy miért vonja ki magát a közösség életéből, ha egyszer benne él. Egyrészt rosszat, ellenséges szándékot sejt, másrészt vonzza a rejtély megoldása, harmadrészt felismeri, hogy van félni, félteni való az együttlét viharaiban. A közösség természetes védekező/bátorító válasza ebben a helyzetben az előcsalogatás, ami egyben előrevetíti a befogadást is.

3.

Vizsgáljuk most meg, hogy e gyermekdal tanúsága szerint miért vannak egyáltalán „csigák”! A válasz nem a csiga, a rejtőzködő gyermek (ember), hanem a közösség felől érkezik. Csak azt tudjuk, mivel csalogatja a közösség a rejtekezőt, csak azt tudjuk, mit hisz a közösség a rejtekezés okának.

Az „Ég a házad ideki” sor, mint említettem, fenyegetésként („lángol a házad ideki”) és csalogatásként („égbolt a házad ideki”) egyaránt értelmezhető. Mi szól az első értelmezés mellett? 1. Egyszerűbb azt gondolni, hogy lángol egy ház, mint azt a metaforát gondolni, hogy égbolt a házad. 2. Tekintve az alapszituáció keltette ambivalens érzelmeket (félünk a rejtőzködőtől és vonzódunk a rejtőzködőhöz), a fenyegetés és csalogatás együttes jelenléte gazdagabban fejezi ki a közösség viszonyulását. És mi szól ellene? 1. Az, hogy a dal értelemegységét, gördülékenységét, egyöntetűségét szinte felszámolja. 2. Az „ideki” kifejezés pedig értelmezhetetlenné válik. Ha egy ház lángol, nem igazán szoktuk úgy figyelmeztetni a bennlakót, hogy „Te, kívül ég a házad!”, hanem csak azt mondjuk, „Ég a házad!”. Mi tehát a második lehetőség (ég = égbolt) szerint folytatjuk az értelmezést.

Azt kérdezzük, miért csalogató az égbolt? A csalogató közösség feltehetően azt gondolja, hogy a tágasság jobb, mint a szűkösség. Éppen ebben a kérdésben más a csiga véleménye. Szerinte jobb egy szűk otthon, mint egy tágas otthontalanság. A közösség erre azt válaszolja: az égbolt egy nagyon tágas otthon. Tágas is, otthon is. A csigaszerű létezés mozgatórugója, mint említettük már, a félelem. E félelem legáltalánosabb megfogalmazás szerint: félelem attól, hogy az emberi közösség nem teremt otthonosságot számára – és félelem attól, hogy a természet (világegyetem) nem fogadja atyaian. A közösség csalogató szava – az égbolt – ebben az értelemvonatkozásban kifejezetten gazdag jelentéstartalmúvá válik. Ehhez azonban vázolnunk kell az „ég” jelentéseit.

Maga az égbolt – mint természeti tünemény – a világ határát jelenti az ősi kultúrákban. Mivel a házat a világ mintájára alkotják, azt állítják, hogy a ház: világ (kicsiben),a világ pedig: ház (nagyban). Ezt úgy is érthetjük, mint kultúraalapozó tételt: amennyiben az ember a világegyetem általa felismert rendje szerint épít kultúrát (védőrendszert), akkor a világegyetem házként viszonyul hozzá, azaz otthont ad neki. Ez egy hittétel – egy szeretném-ha-így-volna –, és nem bizonyosság, a csigaszerű hitetlenségnek tehát mindig lesz alapja. „És ha nem jól ismerted meg a világ rendjét? És ha, dacára a világ rendjébe való beilleszkedésnek, a világ olykor ellenséges is?” Az ég azonban nem csak természeti tünemény, hanem kulturális jelenség is. A csillagos eget a magyar kultúra (is) teliaggatta különféle csillagképekkel, s ezek bizonyos – igen bonyolult és némileg képlékeny – rendszert alkotnak. Az égre felálmodott csillagképek rendszeréhez úgy viszonyultak, mint létmegalapozó törvényhez. Szentnek tartották – jel-képekbe rejtett szent igének –, mely a személyiségbe épülvén életforma-alakító. Az „Ég a házad ideki” sor ebben az értelem-összefüggésben azt jelenti, hogy a kultúra rendszere, s az általa formált közösségi élet otthont ad a csigának. A közösség ezen kijelentése már nem csupán szeretném-ha-így-volna, hanem akarom-hogy-így-legyen, hiszen rajta múlik. Ez a kijelentés tehát egyben vállalás. A drámai szituáció ezzel a vállalással sem oldódik meg. A rejtőzködést választónak megmaradhat a hitetlensége, hiszen még ha itt és most be is fogadja őt a közösség, mi a biztosíték, hogy ez a jövőben is így lesz. Ezzel a párbeszédbe forduló értelmezéssel azt kívántuk érzékeltetni, hogy a szituáció egymásnak feszülő törekvések drámáját rejti: a csiga fél kijönni a házából, a közösség viszont szeretné, ha kijönne. A dal nem oldja fel a feszültséget: nem tudjuk meg, vajon a három tételben ismétlődő csalogatásnak mi lesz az eredménye.

A csalogatás második érve – „kapsz tejet, vajat” - kapcsán azt emeljük ki, hogy a csábító erő a tej. Ebből a drámai szituáció szereplőire nézve az következik, hogy a csiga gyermeki, a csalogató gyermek – vagy közösség – anyai pozícióban van. A csalogatás e módja azt sugallja, hogy a csalogató szerint a csiga anyai gondoskodásra, törődésre vágyik. Elhagyott, árva gyereknek érzi magát – elanyátlanodott. Talán megsértődött, talán megbántották, és nem keltek a védelmére. Ez a feltehető előzmény magyarázatot ad arra, miért kerül valaki házába húzódó csiga pozícióba: nem bírja a versengést, az ádáz érdekharcot, az ütéseket, ami pedig menthetetlenül hozzá tartozik minden emberi együttéléshez. Ez esetben a csalogatás egyben engesztelés - a közösség (vagy az egyes gyermekember) azért akarja visszafogadni a megbántottat, mert ő üldözte el. Itt utalhatunk a tejbe, vajba fürösztésre, mint kényeztetésre…

A tej és a tejköpülés eredményeként adódó vaj megidézheti a világ teremtését is. Ismerünk olyan szent elképzeléseket, melyben a világot tejből köpülik. Ennek alapja a Tejútnak nevezett égi jelenség tényében keresendő. A Tejút a világ tengelyeként – fájaként, folyamaként – maga a teremtő hatalom, vagy e hatalom első kisugárzása. Tejet inni, ez azt jelenti: az életadó forrás táplál minket. Végső soron a világteremtő hatalom. Tejben megfürödni, tejben megmerülni, ez analóg a keresztény vízbe-merítkezéssel: újjászületés. A személyiség a test-lélek-szellem együtteseként hétszerte erősebbé válik (magyar népmesei elem). Ha igazak ezek a feltevésszerű értelmezések, akkor a tej és vaj a csalogató legerősebb érve.

A csalogatás harmadik egységében – „holnapra is marad” - megjelenik az idő távlata. Ez is válaszként értelmezhető a kimondatlan kérdésre: vajon meddig tart mindez? Holnapig. Ha ezt szó szerint értjük, igen kevésnek tűnik. Azonban a holnap, jelentheti a mindenkori holnapot is, a jövő távlatát. A csalogató közösség ténylegesen csak annyit mondhat: azért jött létre az ősidőkben a kultúra kertje, hogy e kert kerítései között az emberek közösséget fogadjanak, véd- és dacszövetséget egymásért és a kultúra fennmaradását biztosító alapokért… Addig, amíg a természet veszedelmei ellen, illetve a természet megműveléséért folytatott küzdelemben a közös erőfeszítés szükségessége nyilvánvaló, addig lesz is belső erő a közösség fenntartására és időről időre való megújítására.

Fodor Miklós