Arcus temporum

[Az életben maradottak karneválja, olaj, 1963]

Álmomban besétáltam Gyémánt László festményébe. A tér, ahová kerültem, izzott, mint a pofon. Zászlók, transzparensek, jelszavak erdejében összepréselődő arc nélküli tömeg próbált előbbre jutni valami elképzelt emelvényig. Középen hatalmas, színházszerű épület: díszes erkélyek, kivilágított ablakok, az emberi hang diadalíveivel hátterezve; fojtogató teátralitás. Első látásra olyan az egész, mintha szándékosan elmázolták volna. Csak a távol, balról a Gellérthegy, jobbról a Hősök tere, tisztán kivehető. Mintha megfejthetné a szem az idő árnyakból kibomló alakzatait. A hajlamok és gesztusok szövedékét. A fénypontokat és tűszúrásokat. A színek összetételét. Azért ha lassan nézem, összeáll a pánik ritmikus táncrendje, kirajzolódik árnyékvetők, pártütők, összeesküvők önfeledt kétségbeesése, és meglátom magam nemzetiszínű sállal a nyakamban, leszegett fejjel, zsebre tett kézzel, a képből kifelé sietve.

Péter és Pál

[Gábriel József azonos című olajfestménye mögé]

Beszélni kéne velük. A két fej, a színek, a kezek, ismerős minden. Ha létezik barna fény, belőlük az árad. Fáklyák füstjében dereng a test, sugárzik a csont. Homlokuk mögött csírázó feketeség. A szemek, mint üvegszirom. Az est aranya egyre tömörebben súlyosodik tekintetükre. Arcokat látok, akik kinéznek az időből. Lenni akar bennük, ami nincs. Simon Péter szájának helyén zúzmarás ezüst. Pál a semmibe néz, tanácsait ma sem tudom hasznosítani. Nekik csak fedetlen arcuk tompa ragyogása. Nekik csak tűréspróbák és örökös belső átkelés. Árnyak vezeklése a kimondatlan körül. A csend vigíliája. Néha félek tőlük. Én nem akarok mást: beszélni velük. Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Nem lehetnek ilyen közönyösek, ők, a haláltudók.