PACKA

A hatvanéves Villányi Lacinak

De más a műsor, nagyon-nagyon más.

Deák László

          Láttam az időt packázni. Az idő csak félszívvel ját­szik, de még egész lény az, aki nem menekülhet. Legin­kább akkor kell óvatosnak lenni, amikor nyerésben van az em­ber. Tudni, hogy minden lelkesedés hónalja alól a pusz­tító packa sunyít. Ám, ha egy különösen veszteséges alko­nyatkor, séta közben a vértarjagos packával talál­juk ma­gunkat szem­be, örvendjünk, mert közel a boldogság szárnysuho­gása.

          Az élet merő semmibe kapaszkodás és lélekcsikor­gás. Légle­begés és távoli kotróhajók sóhajtozása. Ezeken a maradék, sejtelmes fényekkel övezett nyomokon kell inga­dozó léptekkel elindulni ilyenkor. Kerülgetni a körös-körül szenvelgő packát. Bo­káinkhoz eközben alszél­ben csilin­gelő csapdák dörgölőznek. De iga­zítsuk csak a lé­pést az ösz­szecsapódó vas­szájak dorombolásához, máris a langy­meleg szavak iszapjá­ba süppedh­etünk.

          Pedig mintha valaki továbbra is hosszú drót­köteleket huzigálna, hogy az a valami végre partra vo­nódjon. Vinné az idő az el­gyöngült cor­pust magával bűntelten, akárhová. Kerítené jutalmul valamely szittyós horpadás­ba.

          A lélek Istenhez tartozik – mondja a hindu bölcs. A test az idő züllött cimborája.