Székek

Először megjelent egy ember és maga után húzott egy széket. Alig bírta vonszolni a piac hepehupás aszfaltján. A szék ébenfából készült, magán viselte az ornamentika többféle jellegzetes díszítését, egy valódi trón. Vigyázva pont a piac közepére vonszolta a régimódi és monstrum tárgyat.  Aztán elment.

Néhány perc múlva újabb két széket hozott, de ezek kisebbek és szemmel láthatóan könnyebbek is voltak. Ráborította az előbbi székre. Zsebkendőt húzott elő zsebéből és megtörölte izzadt homlokát. Ismét távozott.

Kis idő elteltével ismét megjelent; most már ketten voltak. Egy hasonló termetű emberrel jött, hasonlítottak is egymásra. Hátukon székek, nagyokat fújtattak, nehéz terhet cipeltek. Lerítt róluk, hogy sietnek. Ezeket a székeket is a többire helyezték. Majd futólépésben elszeleltek. Mikor újra előkerültek, valami kerekes kocsifélét húztak maguk után, melyen valóságos szék-garmada várt sorára. Nagy igyekezettel lepakolták a székeket és ugyanolyan iramban el is tűntek. És ez így folytatódott néhány órán át… A piac megtelt mindenféle székkel. Akadt itt: nagy ünnepélyes szék, olyan templomi-féle, és megmosolyogtató, zsiráfnyakú langaléta háromlábú, és tömzsi lábú kerek hokedli, pocakos és puha párnás bársonyhuzatú, magas és kemény karosszék, drága úri bútordarab, nemes fából készített, durva fából faragott, zöldre festett hosszú lóca, négyszögletes és cirádás bankett-szék, idomtalan konyhaszék és aranyozott karfájú fotel… Egy igazi széktársadalom.

     Befelhősödött. Valahol, messze, zsebkendőnyi kék égbolt. Mintha hidegebb lenne, a hőmérő higanyszála mind jobban süllyed.

A két ember egyre fáradtabb. Szaporán fújtatnak, porosak, arcukon a mocskos füst összekeveredik az izzadtsággal. Ruházatuk elrongyolódott, meg-megvillan megfeszült izmuk. Egy pillanatig sem pihennek. Fölgyűrik ingük ujját és tovább dolgoznak. Először a fémtámlás masszív egyszerű padokból négyzetet ácsolnak, ez lesz az alap;  s erre rakják a karosszékeket és a nagyméretű foteleket. Az egyik ember a másik vállára áll, és felkapaszkodik a székhegyre, akárha valamely emelvényre mászna. A lent lévő pedig egyenként föladogatja neki a többi széket. Látható, hogy átgondolt terv alapján dolgoznak; a székek előre szerkesztett rend szerint helyezkednek el: a karosszékekre a párnázott, támlátlan székek kerülnek, majd ezekre egy sor magas támlás szék, s arra következik néhány bankettszék, a tökéletes egyensúly betartása végett és így tovább. Mikor a lenti embernek már annyi ereje sincs, hogy  továbbra is fölhajítsa a székeket, arra a magasságra, ahol a másik áll, akkor ahhoz a legegyszerűbb, de egyszerűségében ötletes módszerhez folyamodik, hogy egyik székhez erősített kötél segítségével mozgócsigát eszkábál. Így a többi szék is elindul fölfelé. Időnként megkérdezi a fölső embert:

– Látsz valamit? Látsz?

A válasz valahányszor az, hogy NEM.

És a munka konok módon mégis tovább folytatódik. Mikor a legutolsó szék is fölkerül a székpiramis tetejére, már alig látszik a csúcsra kapaszkodó ember. A lenti tölcsért formál kezéből, és úgy kiáltja:

– Hééé! Látod most már?

Nem jön válasz. Szinte ordítva ismétli meg:

– Válaszolj hát, látod már?

De válasz ez alkalommal sem érkezik.

Erre a földön álló embert elönti a méreg. Öklével dühösen csépelni kezdi, ameddig csak éri a székeket, rugdossa, ahol csak lehet, veszettül, úgy mint a rácsokat szokták, a felbőszült rabok. S a rázkódás remegéssé változik. Még egyszer fölkiált a csúcson lévőnek. Aztán kimerülten leborul a piac hideg kövezetére, tenyerébe temeti arcát, és keservesen zokogni kezd.

Szlafkay Attila fordítása