VIDOSA ESZTER Nyomtatás
FacebookGoogle bookmark

 

Sikertelen történet(ek)


(Grendel Lajos: Az utolsó reggelen. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2013)


Grendel Lajos Az utolso reggelen

Történet a családról? Házasságról? Veszteségről? Elmúlásról? Az utolsó reggelen olvasásakor bajban van az olvasó, hiszen a szöveg a felsorolt elemek mindegyikét érinti ugyan, mégsem tud koherens egésszé válni, ezért végül felmerül a kérdés: mit is mondott nekünk ez a regény? Grendel Lajos írásai eddig is játszottak az emlékezés problematikájával, ami ebben a regényben is megjelenik, viszont ideális esetben a töredezett, meg-megszakított, nehezen átlátható narráció is képes hozzátenni valamit az olvasásélményhez – ez például az Éleslövészet című alkotásában működik, ebben a szövegben viszont már kevésbé. Ilyenkor az olvasó rápillanthat a fülszövegre útmutatásul, ami jobb híján a történet végéről kiragadott jelenethez, tehát a főszereplő utolsó reggelének leírásához fűz kommentárt: „ez a fájdalmasan szép búcsú az életből való kilépés előtti pillanat”. Ahogyan itt is, a kezdő sorok is az öngyilkosság latolgatásának perceivel kezdődnek. Már csak az a kérdés, tud-e választ adni a kialakult élethelyzet, hangulat miértjeire a szöveg?

Az alkotás egyrészt főhősünket, Noszlopyt, illetve megpróbáltatásait, és a benne lejátszódó konfliktusokat tárja elénk. Azt megtudjuk, hogy több lány is volt az életében, de egyik sem volt számára ideális, hogy a nő, aki szerető társa lehetett volna, faképnél hagyta, illetve hogy az öregedéssel és az elmúlás gondolatával nem tud kibékülni, ezért is kerülhet szóba az öngyilkosság. Emellett a regény nagy részét foglalja el a Takács család, pontosabban talán Pityu, Noszlopy unokatestvérének története, aminek legproblematikusabb epizódja a kudarcba fulladt házasság egy Jana nevű lánnyal, akit már kezdettől fogva megmagyarázhatatlan ellenszenv övez (az, hogy szlovák, és hogy két évvel idősebb, még nem kell, hogy elegendő oknak bizonyuljon). Az olvasó mindvégig hiába várja a választ arra, hogy milyen szövevényes csel vagy lelepleződés következik be. Pityu a lány igazi jellemét – legyen az akármilyen – elvakult szerelmesként nem képes időben meglátni, ám fordulat következik be, amikor megjelenik egy nő, aki azt állítja, hogy a lakás, ahol Pityu és Jana él, a második világháború előtt az övé volt. Pityut rosszul érinti a dolog (ezt az epizódot, és ezzel együtt az itt megjelenő második világháborús történetet túlságosan kifejtetlenül kapjuk kézhez), a lány viszont nem akar változtatni az életmódján, így útjaik elválnak. A fiatalabb Takácsnak legközelebb sem lesz szerencséje, hiszen ezután új partnere, Noémi lesz az oka annak a konfliktusnak, ami elválasztja őt és Noszlopyt.

A probléma az, hogy a töredékesen elénk tárt szálak közötti kapcsolat nem világos, a szereplőket nem értjük meg hatásos jellemrajzok, kidolgozott narratíva nélkül, és a karakterek zavaróan statikusnak hatnak. A cselekedeteknek nem lesz tétje, nem nyílik lehetőség megismerni a szereplők motivációit, így nem érezzük az egyes fordulatok súlyát. Itt jut eszünkbe, hogy az egész regény alatt várunk valamire, amit aztán nem kapunk meg. A rejtélyes orosz rokon, Szmirnov megjelenése mindenkiben sejtethet valamit, amikor főszereplőnk pedig rákérdez, miért is van itt, kiderül, hogy „az igazat” (12.) szeretné tudni. Azt remélhetnénk, csavaros történetnek nézünk elébe, netán az orosznak is köze lesz hozzá, vagy legalább ki fog derülni valami olyasmi, ami hozzájárul az emlegetett nagy igazságok felderítéséhez. A szöveg vége felé közeledve viszont, bármiféle konklúzió hiányában a titokzatos idegen részéről, egyértelművé lesz, hogy a látogatás funkciója kimerül annyiban, hogy Noszlopy így felidézheti az emlékeit. „Egyszerűen a kíváncsiság hozott ide. A te apátok (sic!) az én nagybácsim, nem?... Hát megálltam két napra Pozsonyban.” (70.) Kiderül, hogy a férfi valódi neve Zaligin, de ez voltaképpen szintén jelentéktelenné válik, tehát kihasználatlan és felesleges szegmenssé. Végül az orosz unokatestvér meg sem akarja látogatni Pityut, és nem is az agyvérzése körüli kérdések érdeklik, hiszen ő mondja ki, hogy „Annak nincs nyitja.”(137.)

Ha a történet töredékeit a szereplők érte veszteség felől közelítjük meg, megpróbálhatunk párhuzamot vonni Pityu illetve Noszlopy, és esetleg az öreg Takács között is. Utóbbinál a gyilkossá válás háttere a kérdéses ­­­– szándékos-e vagy sem, de feltehetőleg egy hűtlen nő áll az ügy mögött. Pityu esetében Janát már teljes mértékben úgy ismerjük meg, mint egy szándékosan kárt tevő, értékhiányt teremtő figurát, és végül Gabinak is hasonló szerep jut, hiszen elutazása után Noszlopy sorsa megpecsételődni látszik. Noémi karaktere feltehetőleg szintén közrejátszik abban, hogy Pityu közelebb kerüljön az agyvérzéshez, a némasághoz és a halálhoz. Ez a gondolat fűzné össze a három szereplőt? Ezeknek a férfiaknak a sorsa olyannyira az őket körülvevő nőalakok kezében volna, hogy könnyűszerrel megpecsételhetik, eltéríthetik, vagy borússá, kilátástalanná és keserűvé tehetik azt? Ez nem tűnik kézenfekvő magyarázatnak, főleg ha arra gondolunk, hogyan bánt Noszlopy azelőtt a barátnőivel (egyszerre kettővel is a bolondját járatta, majd elhagyta őket), illetve több logikátlanság, kifejtetlen történetszál miatt is. Miért lett volna már a kezdetektől érdeke Janának megkeseríteni Pityu életét? Ez az epizód kidolgozottság, kifejtetlenség hiányában erőltetettnek hat. Miért ne tudta volna Gabi időben tájékoztatni Noszlopyt a külföldi utazásról, vagy ezután miért akarta volna évekig hitegetni? Válaszok nélkül maradunk, és ez még akkor is negatívum, ha a szöveget az említett emlékezet-problematikával való játék oldaláról próbáljuk meg befogadni. Nem tudjuk, mit árul el ez a regény a házasságról, szerelemről vagy két férfi, rokon, barát sorsáról, hiszen a két szál között a következő gondolatnál nincs említésre méltóbb párhuzam: „Én nem kaptam agyvérzést!” (140.) Ha az elbeszélt történetek egymást támogatva egy mélyebb üzenet kibontakozását volnának hivatottak szolgálni – kezdetben még ezt remélhetjük – akkor nem járnak sikerrel. Ez akkor működne, ha érthetőbb volna a szálak közötti összefüggés, tehát ha ténylegesen sikerülne valamilyen egyetemes következtetést, igazságot vagy érzetet megjeleníteni a hasonlóan sikertelen életutak bemutatásakor, egy kidolgozottabb narrációval vagy érzékletesebben megrajzolt karakterek segítségével.

A zavarosan elénk tárt balszerencsés (pár)kapcsolatok után az ideális házasság bemutatása sem lehet hatásos, sőt erőltetettnek is hat a regény végén, és ez a zárójelenetre is vonatkozik. „És hirtelen eszébe jut, hogy a kávé milyen édes volt a kertben, ami már sok éve nem létezik.” (158.) A múltba révedő, elmúlást sejtető sorok ilyen előzményekkel sajnos nem érik el azt a hatást, amit egyébként a boldogságról és emlékezésről megfogalmazott mély gondolatok kiválthatnának. A példaként kiemelt hézagok és logikátlanságok is közrejátszanak abban, hogy végül az olvasó javarészt összezavartan és tanácstalanul tekintsen erre a regényre, amelynek valamiért nem sikerül megérintenie őt.


( 6 Votes )
 
Főoldal
E-könyveink Ambroobook
Keresés
Ambroozia a facebookon
Lapteteje