TAKÁCS ÉVA Nyomtatás
FacebookGoogle bookmark

 


„De akkor kik ezek és kik vagyunk mi?”


(Schein Gábor: Megölni, akit szeretünk. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2013)

 

Schein Gabor Megolni akit szeretunkSchein Gábor legújabb, tizenhat hosszabb-rövidebb novellát tartalmazó kötete a könyvhétre jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A magát már a legtöbb irodalmi műfajban kipróbáló szerző első novelláskötete ez, amely − ahogy a kötet alcíme és a fülszöveg is utal erre − nem vállalkozik másra, mint hogy történeteket meséljen a mából. És valóban, az alig százötven oldalon többtucat történettel lesz az olvasó gazdagabb, amelyek legtöbbje a végtelenített jelenben, és ha úgy tetszik, Magyarországon játszódik; és amelyek akár velünk is megtörténhetnének. Úgy vélem, a kötet célkitűzése a maga társadalmiságot feszegető (és előállító) narratívájával egyértelműen egy szociokulturális látlelet nyújtása nekünk, magunkról. Egy látleleté, amely azonban koránt sem megnyugtató: egy minden szegmensében keserű, tehetetlen, a múlttal foglalkozni nem tudó (vagy nem akaró), kirekesztő társadalom képe bontakozik ki a Megölni, akit szeretünk lapjain, amire sajnos nem lehet nem ismerősként tekinteni.

A címadó novella (Megölni, akit szeretünk) már csak terjedelmét tekintve is kitűnik a többi közül. A közel ötvenoldalnyi szöveg alapja egy regény vázát is képezhetné a maga szerteágazó, az ezt követő novellák cselekményeihez képest jóval összetettebb történetvezetése miatt. Ez a novella a kötet címadásával, valamint a borítón lévő szöveggel („A küzdelem nem ádáz lesz, nem undok, nem torz, hanem szép.”) olyan atmoszférát teremt a kötetben helyet kapó novellák köré, aminek köszönhetően azokban sokkal jelentőségteljesebbé válnak a változásra és a rendszer kritikájára vonatkozó tartalmi elemek. Így aztán ezek fellelhetőek úgy egy, az utcán vonuló tüntetőket fotózó kiadóigazgató történetében (Dér a kutyán), mint a figyelmet az emlékezet esetlegességére felhívó, Szélsőséges esetben címet viselő novellában is.

A novellák narrátora vagy E/1-ben mindentudóként, vagy pedig E/3-ban jelenik meg. Bár ez a mindentudás kissé zavaró, az elbeszélés sajátságának tekinthető technikaként viszonylag következetesen végigvonul a köteten. Ez alól az első novella a kivétel: itt ugyanis a történet felétől (27.) a harmadik személyű elbeszélés első személyűvé válik, ami pedig a hangnem személyesedésével és az elbeszélés szubjektívebbé válásával (az elmondottakkal kapcsolatos egyértelmű narrátori állásfoglalással) is együtt jár. Ennek eredménye az, hogy ez a nézőpontváltás, amelynek célja valószínűleg az olvasó figyelmének irányítása, nem sikerül zökkenőmentesen, megzavarva ezzel az olvasás folyamatát.

Ugyanezt a hatást érik el az egyébként rendkívül gördülékeny szövegekben a különböző bevett, mindenki által ismert és (tévesen?) használt nyelvi formulákra és közhelyekre való reflexiók is, amelyek pontosan a használatukra vonatkozó kételyeknek adnak helyet amellett, hogy lényegében mégis csak belekerülnek a szövegbe, még ha kicsit megváltoztatva is. Például: „Félretéve a tréfát, ami csak ebben a pillanatban látszik tréfának, nem vitás, állította Kiefer úr…” (24.); „egy olyan pillanatban, amit óvatlannak szokás nevezni” (100.) stb. A szövegek nyelvezetére, az előbbiektől nem függetlenül egyfajta visszafogott patetikusság jellemző. Az utolsó, Van olyan súly című elbeszélésben ez az olyan közbevetések használatában nyilvánul meg, mint az „és, jaj, én ostoba” (157.); „Úristen, én tényleg nagyon nagy bajban lehetek!” (Uo.), vagy az olyan költői kérdések jelenlétével, mint a „De megtehetem-e, hogy fedezékbe húzódjam az ilyen szavak elől?” (139.) vagy „Vajon hány ajtó zárul be még ezután közöttünk?” (141.) Míg ebben az esetben az egész szöveg alapján indokoltnak is tűnnek ezek a patetikusba hajló megnyilvánulások, addig a Malacka című, Peti nevű kisfiú óvodában átélt szenvedéseinek leírásához már kevésbé illik a következő passzus: „A rémségek kezdete egy másra termett életben. Másra? Örömre? Ki felejtette itt ezt a szót, mint egy rossz kabátot, amely ki tudja, mióta függ ott a fogason és senki nem meri kidobni, mert valamikor talán visszajön a gazdája, visszajön és kérni fogja az itt felejtett rossz kabátját, visszajön és kérdezni fogja, hát nem örömet hagytam rátok, mit tettetek magatokkal?” (54.) Ezt a hangnemet az óvodába indulás nehézségeinek leírása véleményem szerint egyáltalán nem indokolja, sőt, mondhatni zavaróan is hat az amúgy nagyrészt teljesen más stílusban megfogalmazott szövegben.

A történetek témái sokfélék. A whiskys rabló kálváriájának történetéhez (amelyben az utca embere szimpatizálni kezdett a fosztogatóval, médiaszenzációt kreálva az eseményekből) hasonló a testvérét évtizedeken át megerőszakoló Kiefer úr története (Megölni, akit szeretünk), amely során ez utóbbi információ csak az olvasó birtokába jut el; a kissé őrült, de saját tulajdonát fegyverekkel védő idős matematikatanárt a testvérén és sógorán kívül a környezete csak a külvilág számára fenntartott élete alapján ismerhette. Más novellákban fontos szerephez jutnak a kisebb közösségekből kirekesztettek, mint például a magát kukásautónak képzelő beteg kisfiú, Tibike (Tibike, megvagy!), vagy az öregségére mentális problémákkal küszködő édesanya, akit lánya elhanyagol, és aki az esős utcán segítséget kérve öntudatlanul botorkál (Korán sötétedik). A gyerekek szerepeltetése külön kiemelendő, mert a lefestett mában, a felnőttek zordabb és problémásabb világában az ő jelenlétük az, ami talán képes valami pozitívval kecsegtetni (Malacka; Annácska születésnapja; Kutya, gyerek). A valóság és a fikció találkozására, illetve a valóság fikcióvá válására A bolgár határőr című novellában látható egy majdhogynem közhelyesnek tekinthető példa. A történet végén, miután a határőrök megvizsgálták a még soha nem látott ideiglenes igazolványokat, a következő párbeszéd hangzik el: „− Nem szeretnék benne lenni a következő regényében – mondta a határőr mosolytalan arccal. – Nem lesz – nyugtattam meg, és már abban a pillanatban tudtam, hogy ezúttal tényleg hazudok.” (116.)

A narrátor tehát történeteket mesél. Vele és másokkal megesetteket. Olyan mindennapiakat, amelyek mellett akár szó nélkül elmegyünk az utcán (például a Tavaszi hóban leírt lovas rendőrök mellett akár ténylegesen is). Ebből a koncepcióból adódóan a történeteket sem lehet az érdekfeszítő jelzővel illetni. Ami talán mégis figyelemre méltó, az az általános és a különös problémája, illetve ennek a társadalom különböző kisközösségeiben történő reprezentálása. Felmerül a kérdés, ahogy a Dér a kutyán című novellában is: „De akkor kik ezek és kik vagyunk mi?” (76.) A többes szám első személyű névmásra való rákérdezés Schein Gábor könyvének talán legérdekesebb pontja. Felhívja az olvasó figyelmét ennek a kis szócskának a jelentőségére, hiszen, ha tágabb értelemben értjük azt, hogy mi, akkor azok vagyunk, akik szitokszavakat ordibálva végigsétálunk (-tüntetünk) egy forgalmas utcán, azok vagyunk, akik kegyetlenül bánunk az anyánkkal, azok az óvónők is mi vagyunk, akik elveszik Petitől Malackát, vagy éppen akik megrémülünk egy hajléktalantól. Miért kell tehát ez a mi szócska természetéből egyébként adódó megkülönböztetés? Meggondolandó, hiszen a Történetek a mából a mi történeteink, rólunk szólnak, rólunk, akik olvassák ezt a könyvet és ezen töprengenek.


( 4 Votes )
 
Főoldal
E-könyveink Ambroobook
Keresés
Ambroozia a facebookon
Lapteteje