TAKÁCS ÉVA Nyomtatás
FacebookGoogle bookmark


„Ki vagy te, Lucius?”


(Farkas Wellmann Endre: L. D. hagyatéka. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2012)


Néró (sic!), a hírhedt római császár alakjával egyszerre jut az ember eszébe a téboly, a meghasonlottság, a költészet, a nevéhez fűződő gyilkosságok vagy éppen Róma felgyújtása. Ha egy szépirodalmi alkotás központi figurájává válik ez a császár, akkor elég egyértelmű következmény a fenti felsorolásban szereplő konnotációk műbe íródása, Néróval együtt ezeknek központi témává válása. Az olvasók előfeltételezéseivel való játék pedig mindig kockázatos: ahhoz, hogy ezek az elemek konstruktív részei lehessenek egy kötetnek (anélkül, hogy arra rá lehetne sütni a közhelyes jelzőt), nagyon határozott költői hangra, érdekes kötetkompozícióra és mindezekhez illő poétikai megoldásokra van szükség. Ezek a tulajdonságok egytől egyig fellelhetőek Farkas Wellmann Endre legújabb verseskötetében, ami azt eredményezi, hogy az L. D. hagyatéka a költő eddigi legkiforrottabb és sok szempontból legösszetettebb munkája. A középpontba az a tizenegy vers kerül, amelyek a költő 2004-ben, az addigi munkásságát összegző Válogatott és új versek alcímmel megjelent kötetének zárlatát képezték. A szerepverseket tartalmazó ciklus egész kötetté nőtte ki magát, ezzel megtartva a folytonosságot a költő eddigi munkásságával, de beváltva az előzőekben kirajzolódni látszó változásokhoz fűzött reményeket is.farkas-wellman l_d_hagyateka_borito

A kötet központi figurája tehát az a Lucius Domitius, aki később Néróként került a Római Birodalom trónjára. A személyiségében fellelhető kettősség magában hordozza úgy a költő–császár ellentétet, mint a népe és városa iránt érzett szeretetet és gyűlöletet is. Ez a város, Róma kétarcú. Egyik arcát a Néró által ismert és szeretett (?), többistenhithez kapcsolható város, a másikat pedig a későbbi, keresztény Európát képviselő Róma jelenti. Ez utóbbi a kötetben Pál apostol figurájának jelenlétével hozható összefüggésbe. Néró szemszögéből Pál apostol egy olyan hitet képvisel, amelynek a jelen világban való létezése erősen kétséges. Róma átváltozását abban látja megvalósulni, hogy idézem: „kellett neked cézár helyett a pápa / Néró helyett kellett Pál apostol” (14.). Ez alapján pedig Nérónak nemcsak a saját magában dúló feszültségekkel, de Pál apostollal és a változó Rómával is meg kell küzdenie. Ezek lesznek azok a kiindulási pontok, amelyek körüljárása az L. D. hagyatékában megtörténik. A vállalkozást talán az első versben foglalja össze legjobban a szerző: „most visszaírni Nérót / akárha csak még egy délutánra” (5.) is az „örök közhely” városába, Rómába. A következő, A szöveg felől című, a szerzőre jellemzően rendkívül ironikus hangvételű versben megfogalmazódó, „mert / aki identitásra vágyik, az lett az eretnek” (6.) kijelentés pedig akár egy másik tételmondatként is értelmezhető.

Az eretnekség fogalma (nem elvetve a Pál apostollal való kapcsolódását), az említett identitás széttöredezettségével együtt olyan kohézióteremtő erővé válik, amely révén a kötetben Néró alakja és identitás utáni vágya is kellően motivált lesz. Ez utóbbi annyira hangsúlyos, hogy szinte alig található olyan vers, amelyben ne hangozna el legalább egy meghatározás a lírai én önreflexiójaként, nevezzük akár Lucius Domitiusnak, akár Nérónak. Csak néhány ezek közül: „Idegen vagyok: ez rangom s nevem / s hivatásom is ennyi” (9.); „alulírott én, Lucius Domitius közhivatalnok” (43.); „császár kegyeltje voltam, szelíd fiú / árva és bitang, örökös jövevény” (45.); „az életben úr, az ágyban szolga / s bordélyokban volt császár igazán” (54.) stb. De a lírai én a halál és isten szerepében is tetszeleg: „csak te éled túl, ki a rettenet, / karjában két évig a halállal háltál” (29.); „ám jó volt istenként élni köztetek” (51,). Ebből a felsorolásból is látszik, hogy egymással mennyire ellentétes fogalmakkal próbálja a költői én meghatározni önmagát. Ezek a próbálkozások pedig szoros kapcsolatban állnak a történelem tényeire alapozható vázzal, amely egy időrend kialakítását is elősegíti (Néró gyermekkorát és egymást követő szerelmeit is számba veszi ez a „hagyaték”).

A kötetben található évszámok mindegyike megtörtént eseményeket jelöl. Kiemelendő a kötet alcímeként is funkcionáló „kr. u. 55 – kr. u.2012.”felirat többértelműsége. Első ránézésre születési és halálozási dátumnak tűnik, amely a sírfeliratokról ismerős, ám ennek nem a címben szereplő monogramra, hanem L. D. hagyatékára vonatkoztatva lehet létjogosultsága. Míg az első évszám Britannicus (Néró féltestvére) halálának idejét jelöli, addig az utóbbi nyilvánvalóan a versek keletkezési idejének végét hirdeti. A megadott időintervallum a hagyaték összeállítását, illetve az elterjedt, immár (nem Lucius Domitiusról, hanem) Néróról szóló történetek új nézőpontból való bemutatását foglalja magában. A már említett Kr. u. 55, azaz Britannicus megölése lesz Farkas Wellman Endre Néró-történetében az a pont, amelytől kezdve a császár őrülete mérhető, illetve amelytől kezdve a halállal (leginkább mások halálával) való viszony nemcsak közvetetten (anyja, Agrippina mesterkedése által), hanem közvetlenül is hozzáférhető lesz. A császári lét leírásában az árulástól való félelem, az alkoholfogyasztás, a kábítószerek fokozott jelenléte, valamint a szerelemhez, illetve magához a császársághoz való hozzáállás lesznek azok a momentumok, amelyekben a személyiség (talán soha nem is volt) egységének felbomlása leginkább megnyilvánul.

Fontos megemlíteni, hogy a Néró uralmához köthető évszámok mellett Európa, a kereszténység, valamint Magyarország történelmi eseményeire is találhatóak utalások. Ezek pedig, a szövegek mellett merőlegesen helyet kapó Bibliából, valamint magyar- és világirodalmi alkotásokból származó idézetekkel (Dante Alighieri, Mario Vargas Llosa, Szabó Lőrinc és Térey János tollából), illetve a nagy számban előforduló intertextualitásokkal együtt tovább tágítják a kontextust. A költő–császár ellentétet is tematizálják ezek az elemek, amellett, hogy legfőbb funkciójuk Néró figurájának aktualizálása, amit Farkas Wellmann Endre, már a bevezetőben beharangozott sajátos és határozott lírai nyelve is erősít. Ebben a nyelvben keveredik a mai szleng a különböző latin kifejezésekkel, az (olykor ugyan eltúlzott) humor(oskodás) az irodalomelméleti fogalmakkal, a merész anakronizmusok a meglepő formai megoldásokkal. Ezek mind olyan elemek, amelyek nem idegenek a szerző korábbi munkásságától sem. Jelen mű javára válik azonban a korábbi kötetekhez képest a redukált obszcenitás, valamint a testről/testiségről való stilizáltabb, kevésbé közönséges beszéd. Ez teszi lehetővé többek között azt is, hogy Néró szerelemfelfogásának (ha ez egyáltalán nevezhető annak) Az Aktéról és a szerelemről című versben vallott elemei mindenfajta erőltetettség nélkül szolgáltatnak magyarázatot a császár személyiségeinek egymáshoz való viszonyulásához is: „s láttam azt is, hogy örökkön örökké / s mindenen túl van ez a szerelem.” (35.); „Akté csupán egy múltba varrt emlék / s mégis ő minden, ami szerelem. // az lett a sorsa amit egy régi nőért / nem a császár, de férfi megtehet // hogy íme róla szól e vers is / majd magába őrli az emlékezet” (36.); ezt mondtam, Akté ennyi immár / lerótt adó, vagy lehullt ékezet”. (37.)

Ugyan arra a kérdésre, hogy ki is tehát Lucius, nem kap az olvasó egyértelmű választ, azonban a fenti ellentétpárokba rendezés által az olvasói előfeltevések átkonstruálódnak. A mindenki által ismert Néró cselekedetei más szempontból lesznek láthatóak, felmutatva a kereszténység megjelenésével Rómában előálló helyzet problematikusságát. Néró éppen abban a pillanatban látja meg a másik Rómát, az újat, amikor Pál apostolt lefejezik (A Lucius Domitius lázbeszéde című versben található erre utalás). Tehát azért gyújtja fel Rómát, mert nem tud ezzel az új várossal (illetve azzal, amit ez jelképez) mit kezdeni. Az őrültség, az álom és a valóság összemosódni látszik, hiszen minden csak nézőpont kérdése. Lucius Domitius problémája pedig az, hogy „végül is a legrosszabb az volt / hogy épp Rómában kellett / épp Nérónak lenni”. (48.)

Ahogy az a fentiekből is kiderült, Farkas Wellmann Endre legújabb könyvét egy rendkívül összetett, nagyon jól felépített, értelmezési lehetőség sokaságát felkínáló kötetnek tartom. A vállalkozás talán legfőbb problémafelvetése a kereszténység némely (vagy mindegyik?) tanának megkérdőjelezése azáltal, hogy mindez Néró szemszögéből, az ő mentegetésével történik. Ennek egyik fejleménye a Nérót körülvevő emberek képmutatásának (amit többek között a besúgók és kémek sokszori szerepeltetésével is hangsúlyoz a szerző) a páli szeretetfogalommal történő párhuzamba állítása, amely egészen új dimenziókat nyit a keresztény tanok újragondolására. Azonban Néró figurája, talán éppen a hozzá kapcsolódó előfeltevéseknek köszönhetően, mégsem tud a Pál által (értem ezalatt azt, hogy a kereszténység által) felkínált lehetőségek alternatívája lenni. Ez pedig egyfajta idegenséget, feloldhatatlan távolságot von a kötet és az olvasó közé, amit – véleményem szerint – a borítón található, a kötet értelmezéséhez segítséget nyújtó adalék sem tud teljes mértékben áthidalni. Az idegenségérzet ennek ellenére indokolt, valószínűleg ez az ára annak, hogy a már említett formai és tartalmi bravúrok létrejöhessenek. Kérdés, hogy vajon megéri-e.


( 8 Votes )
 
Főoldal
E-könyveink Ambroobook
Keresés
Ambroozia a facebookon
Lapteteje