PATAKY ADRIENN Nyomtatás
FacebookGoogle bookmark

 


Sokféle élet termékei

 

(Szabó Lőrinc: Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák. Osiris Kiadó, Budapest, 2013)

 

A 2013-ban megjelent kötet fontos szerepre hivatott a Szabó Lőrinc életmű kapcsán, ugyanis ilyen tematikájú és vállalású mű még nem jelent meg a költő munkásságából. A könyv a szépíróról a kritikusra, tanulmányíróra és előadóra tereli a szabo lorinc irodalmi tanulmanyok, esszek, kritikakfigyelmet. Tágítja ismereteinket elméleti, történelmi és filológiai adalékokkal, amelyek igen hasznos kiegészítések lehetnek a verseket elemzők számára, ám ami talán ennél is érdekesebb: felmutatja önmagát, mint irodalmárt és kritikust, akinek egyéni nézetei vannak, ám aki olykor előítéletes és részrehajló is. Kirajzolódik ezekből a szövegekből egyfajta (folyamatosan alakuló) művészetelmélet, szigorú kritikai attitűddel. A kötet egy olyan embert ismertet meg, akit pusztán a versekből talán soha nem látnánk ilyen élesen, lehetőséget ad arra, hogy árnyaltabb összefüggéseket szem előtt tartva, újragondoljuk Szabó Lőrinc irodalmi munkásságát.

 

„az író […] sok életet él egyszerre és egymás mellett, nem pedig egy elvet.” (239.)

 

A több mint kétszáz szöveget tartalmazó kötet olyan paradigmateremtő vállalkozás, amely nemcsak a Szabó Lőrinc-i életműben, az egész magyar irodalomban jelentős. Kevés magyar szerző került ugyanis annyira szerencsés helyzetbe, mint Szabó Lőrinc, kevés költő irodalmi munkássága annyira feltérképezett, hogy a versei, versmagyarázatai, naplói és levelei mellett a kritikái, tanulmányai, előadásai és fordításelméleti írásai is kiadásra kerülhettek. Utóbbiak összegzését vállalta a tárgyalt kötet: csaknem negyven év irodalmi munkásságának sorba rendezését és kritikai igényű kiadását.

„Még nem tudják, még kevesen tudják, hogy mit jelentek a magyar költészetben. [...] A magyar költészet az én nyelvemen beszél. Még sejtelmük sincs róla hogy mennyit jelentek!!” (Szabó Lőrinc: Napló. In: Bírákhoz és barátokhoz. Napló és védőbeszédek 1945-ből. Sajtó alá rendezte Kabdebó Lóránt. Magvető Kiadó, Budapest, 1990, 18–19; 30.) – írja Szabó Lőrinc sokat idézett naplójegyzetében. Ma már tudjuk, – ahogy Kulcsár-Szabó Zoltán fogalmaz – „a rendszerváltást követő újrakanonizációs folyamatoknak Szabó Lőrinc költészete az egyik legnagyobb nyertese” (Kulcsár-Szabó Zoltán: Tükörszínjátéka agyadnak. Ráció Kiadó, Budapest, 2010, 7.). Az utókor méltatja, de azt sem mondhatjuk, hogy a kortársak nem ismerték el, Babits pártfogásába vette már egészen fiatalon, Illyés Gyula az Arany János halálát követő fél évszázad legjelentősebb költőjének nevezte, Babits és Tóth Árpád maga mellé vette a Baudelaire-centenáriumra készülő Le Fleurs du Mal-fordításhoz, „ami azonban már inkább gyermekkori vágyam betöltése volt, mint belső kényszerűség.” – mondta Szabó Lőrinc 1924-ben. (Szabó Lőrinc: A költő, az élet és az alkotás. [Mit akarok és mit becsülök a művészetben?] In: Kabdebó Lóránt (szerk.): Napló, levelek, cikkek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974, 25.) Már első kötetét (Föld, Erdő, Isten) ritka elismeréssel fogadta az irodalmi közélet, s attól kezdve új kötetei eseményszámba mentek. Ám fiatal korától tudatosan törekedett arra, hogy a líra és a fordítások mellett szakirodalmat is műveljen: tanulmányokat, értekezéseket, fordításelméleti szövegeket, előszavakat vagy épp beszédeket írjon. Ifjúkori vágya, hogy egyszer majd ő is produkáljon valami kritikaféleséget a Nyugatba, hamar teljesült. 1920-ban első publikációjaként megjelent Fitzgerald Omár Khájjám-átköltéseinek magyar kötetéhez szánt bevezetője, egy év múlva pedig az első általa írt kritika. Majd ezeket folyamatos irodalmi munka követte egészen haláláig.

A kiadás hiánypótló, Szabó Lőrinc tanulmányai még nem jelentek meg hasonló nagyszabású gyűjtésben, a teljesség igényével (az írások csaknem fele most jelenik meg először kötetben). A Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelye évek óta Szabó Lőrinc munkásságával foglalkozik. Szintén az Osiris Klasszikusok sorozatban jelent meg utoljára is egy hasonlóan monumentális kötet, amely egyrészt a Vallomásokból (amely Szabó Lőrinc naplóit, beszélgetéseit tartalmazza), másrészt a Szabó Lőrinc „pere” című 1945-ös igazolási tárgyalás anyagaiból áll. Az utóbbi években megjelentek a költő kiadatlan drámafordításai, a könyvtárának jegyzéke vagy épp Carl Rotheval folytatott levelezése is, a legjobban várt könyv talán mégis ez volt. Ezen írásai sosem jelentek meg mind egybegyűjtve, csupán folyóiratokban vagy rövid válogatáskötetekben, némelyet csak az asztalfiók ismerhetett. Épp tíz éves az Emlékezések és publicisztikai írások, amely az összegyűjtött prózai műveket tartalmazza, a Naplók, beszélgetések, levelek pedig 2008-ban jelent meg, annak kiadása után kezdődött e kötet sajtó alá rendezése. Évekre lebontva tartalmazza Szabó Lőrinc kritikusi és tanulmányírói hagyatékát, 1920-tól 1957-ig, majd következik még egy Függelék és két kiegészítés (az Emlékezések és a Vallomások kötetekhez). Az utolsó negyven oldal az utószó mellett egy hasznos névjegyzéket és rövidítésjegyzéket tartalmaz. Az Osiris Klasszikusok sorozatban megjelent kötet a Miskolcon működő kutatócsoport munkájaként készült el, a munkálatokat Kabdebó Lóránt irányította. A szöveggondozók Kemény Aranka mellett Lipa Tímea és Vincze Ferenc voltak.

A kötet a tematikus elrendezés helyett a kronológiai közlést választotta tehát, az egyes szövegek eredeti megjelenési helye jelölve van lábjegyzetben, amely furcsa mód minden oldalon újraszámozódik – ez kicsit zavaró a kötet egészére nézve, ám meg lehet érteni, hogy egy ezeregyszáz oldalas kötet nem kíván a számozással négyjegyű számokig menni. A funkciójának megfelel a jegyzetapparátus, sőt, kritikai kiadásokra jellemző tudományos igényt mutat: fontos adalékokkal egészíti ki a szövegeket, többek között egy-egy említett mű megjelenési idejével és helyével, hogy megtalálható volt-e az adott könyv Szabó Lőrinc könyvtárában, vagy éppen, hogy e kötetben hol található utalás egy-egy másik szövegre, vagy hol található a Vers és valóságban olyan rész, amely kiegészítésül szolgálhat ebben a kötetben említett művekhez, eseményekhez. Sok helyütt érdemes összeolvasni ezt a könyvet egyébként is a Vers és valósággal, ott is, ahol nem mutat közvetlen kapcsolatot a jegyzet. Az Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák azonban nem csak adalékként olvasható, sőt, a kötet Szabó Lőrinc kritikusi, irodalomtörténészi, fordítói munkásságát mutatja be, amely önmagában is megállná a helyét. A kritikus fontos eszköze, a naprakészség megmutatkozik: Szabó Lőrinc vágya, hogy az élő irodalom résztvevője és abba az olvasók módszeres bekapcsolója legyen. Kortársakról is ír kritikákat, recenziókat, témái között éppúgy ott van Ady, Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi, Illyés Gyula, Kassák, Móricz vagy Komlós Aladár, mint a klasszikusok: Shakespeare, Dosztojevszkij, Goethe, Villon, Baudelaire vagy éppen Camões (akit a portugál Zrínyinek nevez). Az összegzés igényével is több munkája születik, ilyen a Neue ungarische Dichtung. Geist und Stil, azaz Új magyar költészet. Stílus és szellem, a Húsz év Ady, Kétszáz év Goethe, a Németh László és szerepe, a Villon élete, Shakespeare szonettjei, s legfőképp A magyar líra három százada című hosszabb, öt részből álló 1938-as szöveg.

Kiemelt helyet kap az irodalmi munkásságban Babits, Omár Khájjám és Shakespeare. Mint ismeretes, Szabó Lőrinc első verseivel Babits Mihálynál jelentkezett, ő vezette be az irodalmi körökbe, sőt, egy darabig demonstrátorává, majd lakótársává is fogadta. Fiatal korától nagy hatással volt rá, példaképének tartotta, e kapcsolat alakulását az életrajzi adatoknál még érdekesebb végigkövetni a róla (és műveiről) írt szövegekben, a kötet több Babitscsal kapcsolatos írást tartalmaz. Érdemes idézni néhány sort az 1956-os Babits-előadás vázlatából, amely asszociatív módon sorol fel emlékeket, kapcsolódási pontokat; tőmondatokban megfogalmazott, vázlatos, ám mégis érzékeny leírást kapunk Babitsról: „Nagyon szép férfi volt fiatalkorában. Barna szem, haj, borotvált arc, gondosöltözet, de egyszerű. Kemény gallér! Később kissé lompos. Szivarozott. Fel salá sétálva dolgozott. Matematika érdekelte és filozófia. Nagyon szórakozott.Könyveire féltékeny. Igen szórakozott. Mikor vele laktam, 2 évig, figyelmeztetőcédulák a könyvtárszoba minden falán: »M., dolgozz!« Kis ceruzavégekkelírt s Erika írógépen. Sört és bort szeretett inni. Zenét nem szerette! Csaka ritmust érezte benne, a dallamot nem. Más a vers-zene! Pedig sokat írt azenéről. Aprózó léptekkel járt. Éneklő modorban szavalt, sokan nevetségesnektalálták. Mozit szerette, detektívregényket, filmeket: szórakozásul. Kiskorcsmák! Nők megrohanták! Igen erotikus, de félénk ember, lelkileg bénítottvolt kissé. Engem sajnos legéretlenebb koromban ismert; én túlrealistavoltam hozzá képest.” (1043.) – ez egy autográf javítású gépirat alapján került a kötetbe (az előadás pontos helyét, idejét, körülményeit megtudhatjuk a jól adjusztált lábjegyzetből). Szabó Lőrinc már említett első kritikája is olvasható itt, amelyet Babits kötetéről (Nyugtalanság völgye) írt a Nyugat 1921-es első számába. Később Babits tanulmányairól (Gondolat és írás) írt recenziót, majd Goethe-fordításáról, máshol pedig szerkezeti elemzést találunk az Esti kérdés című versről, ez szintén autográf javítású gépiratként maradt fenn, eredetileg egy rádióelőadás volt. Szerepel a kötetben a Babits temetésén elhangzott beszéd, vagy a rádió Babits-emlékestjére írt bevezető szöveg, vagy például a Timár Virgil fia könyvről írt recenzió. Egy helyütt ezt írja Babitsról:A katolikus Babits, a tiszta európai szellemiség őre, az elsőrangú formaművész, akinek nemes esztéticizmusa azonban később, a háború után, sokkal emberibbé fejlődött, mint amilyen a Stefan Georgeé.” (1002.) Külön tanulmány témája lehetne Szabó Lőrinc Babits-képe csak ezen írások alapján.

Omár Khájjám mintegy keretezi a kötetet, és ezzel együtt Szabó Lőrinc irodalomtörténeti munkásságát. 1920-ban a Fitzgerald-féle átköltések huszonöt darabja és bevezetője megjelent a Nyugatban, amely pénzkereseti lehetőség és reklám is volt Szabó Lőrinc számára, hiszen ő fordította Omár Khájjám Rubáiyát című kötetét, s annak előszavát is ő írta. A nyugatos és a kötetbeli előszó eltér egymástól, e könyv mindkettőt közli, s lábjegyzetben részletes adalékokat szolgáltat a megjelenési körülményekről is. A következő Khájjámról szóló írás egy 1930-as utószó, amely egy magánnyomathoz készült, majd egy előszó következik, amely az 1943-as kiadáshoz íródott, és 1957-ből is találunk hozzá kapcsolódó írást: előszót és utószót egy Omár Khájjám-kötettervhez. Érdekes végigkövetni, hogy változik egy adott szöveg, vagy akárcsak egy-egy mondat az idő múlásával, illetve aszerint, hogy milyen célra készült az adott írás.

Évtizedeken át foglalkoztatta Szabó Lőrincet Shakespeare is, a fordításelméleti írásokból sokat megtudunk Szabó Lőrinc alakuló műfordítói elveiről, például, hogy filológiai pontosságra és szöveghűségre törekszik, ám mindemellett könnyed, élőbeszédszerű szövegekre. Látványos a profitálás a fordításokból, Németh László szerint A huszonhatodik év versei, azaz „a magyar szerelmi lírának ez a csúcsa aligha készül el Shakespeare szonettjei nélkül.” (Németh László: Szabó Lőrinc. In: Domokos Mátyás (szerk.): Homlokodtól fölfelé. Nap Kiadó, Budapest, 2000, 335.) A fordítás iránti érdeklődés éppoly korán jelentkezett, mint a versírás iránti. Szabó Lőrinc ugyanis már gimnazistaként olvasta Baudelaire és Verlaine verseit (sőt Ady és Babits verseit is), hiszen iskolai füzeteibe bemásolta őket, s megszülettek első fordítói kísérletei, majd 1920–22-ben gyakorlatilag alkalmi műfordításokból élt egyetemistaként (Baudelaire-t, Verlaine-t, Omár Khájjámot, Oscar Wilde-ot, Coleridge-et vagy épp Shakespeare-t fordított). Később is folyamatosan műfordított, és a műhelymunka során műfordítással kapcsolatos tanulmányokat is írt, ezeket e kötet publikálja először.

Foglalkoztatja Szabó Lőrincet az irodalombeli divat kérdése is: „Legyek egészen gyakorlati, sőt aktuális? Nem tudok igazán az lenni, mert nem hiszek semmi teóriában, csak a tehetségben és szabadságban.” (305.); „az emberi egyenjogúság és jogkiterjesztés híve vagyok: követelem, hogy akárki lehessen tehetségtelen. Meggyőződésem, hogy sokkal több tehetségtelen ember van, mint ahány – divatos verset mer írni.” (307.) A kritikákból is látszik, hogy Szabó Lőrincet bosszantották a rossz versek, kemény hangú bírálatokat írt, s szinte magáévá tette Gautier ironizáló megjegyzését, amelyet a Villon élete című előszavában idézett is: „A jó költők még a becsületes embereknél is ritkábbak, – noha ezekből sincs sok.” (828.)

Külön érdekes Szabó Lőrinc azon kritikáival foglalkozni, amelyeket női szerzőkről írt. Bár nem kellene, hogy a gender szempont megkülönböztető jegyként működhessen itt, mégsem eredmények nélküli kísérlet egymás mellé helyezni az irodalomkritikus ezen szövegeit, az első ilyen írásának következő mondatából kiindulva: „Van a kötetben néhány vers, melyet férfi is megírhatott volna.” (84.), s az egész szöveget így kezdi: „Tipikusan női versek, férfi-ember számára idegen vágyak után törekvő asszonylélek különös hajtásai, idegen szempontból nézett idegen élet.” (83.) – véleményezi Szitáry Zelma verseit (Percek). S különös módon pont azt az ő későbbi saját lírájában is méltatott mediális vonalat kritizálja, amely szerinte „rontja az összhatást”, azaz: „a költeményekből minduntalan előmerülő sok zenei és képzőművészeti reflexió”. (84.)

Egy másik szerző, Páll Rózsa Örökmécs című kötetét a Nyugat régebbi generációjának gondolatvilágához köti, felfedezni véli benne Ady, Babits, Kosztolányi hatását: „az időben inkább hátra, mint előre mutat. Sok kritikátlanság van benne, de Páll Rózsa még így is érdekesen és finoman tudja összekeverni a dekadens romantika ismert hangjait a maga női érzelmeivel.” (108.) – írja Szabó Lőrinc, ám örvendetes ígéretnek tekinti Páll Rózsát, aki viszont nem adott ki több kötetet a hátralévő csaknem hatvan évében.

Hatvany Lili személye valamivel nagyobb megbecsülésre tartott számot akkoriban, könyve Szabó Lőrinc szerint mégis legfeljebb súlytalan, szórakoztató, pletykaszerű burzsoá mű, az idegenség itt is előkerül: „Nem akartam szóvá tenni – hisz egyetlen porcikám, egyetlen gondolatom se soviniszta – de nem állhatom meg, hogy ki ne térjek Hatvany Lili könyvének idegenszerűségére.” (98.) A magyarázat sem marad el: „a szerző nem érez kapcsolatot nemzettel és egyedekkel”. (98.) Szabó Lőrinc szerint egyszerűen érdemesebb témákról kellene írnia, nem az úri nemzedékről.

Szabó Lőrinc 1921-től az Est-lapok irodalmi rovatában rendszeresen közölt ismertetőket és kritikákat verseskötetekről, színházi darabokról, kiállításokról és filmekről. Bár a lapok bulvárnak minősültek – viszont épp ezért jutottak el sok olvasóhoz –, komoly irodalmat is tartalmaztak. A harmincas években a Pesti Napló Írók és könyvek  rovatába írt rövid szövegeiben Szabó Lőrincmindig négy verseskötetről írt egyszerre. Az egyik ilyen írásbanTamás Sári neve kerül elő, egy bekezdést az ő Isten felemeli a fejét (1932) című kötetére is szánt. Tamás Sári pozitív kritikát kap, de azért nem túldicsérőt: „nagyrészt kitisztult és igazi költő” (374.). Egy másik négyes versszemlében Starosolsky Aranka könyve (A férfi és én, 1932) kerül terítékre, akinek a „modern dilettantizmusból kellene kigyógyulni. […] sehol nem hat meggyőzően. Prózaverset nyilván azért ír, mert rímes verseinek tanúsága szerint a kötött formálásnak csak legprimitívebb eszközeivel rendelkezik.” (376.) A nő ezek után nem adott ki verseskötetet (igaz, ekkor még csak 15 éves), de újságíróként és regényíróként később sikeres lett. Kesztyűsné Balogh Margit, a vallásos témákat író érett költőnő nem kapott ilyen kemény kritikát. Kötete, Az Úr zsámolyánál (1932) Szabó Lőrinc szerint irodalmi szempontból is számon tartható verseket tartalmaz. Furcsa, de 1933 után Szabó Lőrinc már egyáltalán nem írt kritikát női szerzőkről, viszont az első írónőt (Petrőczy Kata Szidónia) megemlíti itt-ott, s fordít is nőktől. Érdekes az Öt asszony szíve című rádióelőadás szövege, amelyben „világhírű nők verseit fogják hallani” (717.), ebben Szabó Lőrinc által fordított versek hangzottak el a Költőnők antológiája. Sapphótól napjainkig (1943) kötetből, Erinna, Marceline Desbordes-Valmore, Elisabeth Barrett-Browning, Mme Ackermann és Ricarda Huch tollából.

Persze Szabó Lőrinc a férfiakkal is kemény volt, ha belső meggyőződése úgy diktálta, egyik kritikájának a címe ez: Egy új Ady-plagizátor, ezt Faludi Imre Grál sereg-szemle című kötetéről írta, amelynek versei szerinte „végeredményben megíródni és megmaradni érdemtelen versek.” (101.) Bírálatai viszont nem csak öncélúak voltak, inkább didaktikai, pedagógiai jellegűek, olykor könyörtelen szembesítésekkel, máskor apró dicséretekkel. Az epigonokat és a művészieskedőket nem kedvelte, elemzései logikusan vizsgálják a tartalmi és formai jegyeket, kiszűrve a műviséget és a fűzfapoétákat.

A kötetben, ahogy a Szabó Lőrinc-i életműben is, a kontinuitás elve érvényesül: a szövegek folytonos egymásra utalása, egymást behálózása jellemző, megnyilvánul bennük az írói techné, hol így, hol úgy. Konstruktív vállalás volt a kötet létrehozása, kitartó filológusi munka és az életmű alapos ismerete szükségeltetett hozzá, mindezek által egyszerre tekintélyt parancsoló és zavarba ejtő: az újraértelmezés igényét támasztja olvasói felé performatív módon.

A kötet végi néhány szöveg pedig kiegészítésül szolgál az Emlékezésekhez és a Vallomásokhoz. Ezek közül két írást találtam különösen érdekesnek, mindkettő egy-egy észlelési, érzékelési formát játszik ki, az egyik a hallást, a másik a látást állítja középpontba. A nemrég megtalált 1926-os Autóutazás a zenében című tárca úgy írja le a zenét, mint amely „hideg kis acéltűben lakik, liliputi harcosok dárdájában, amely a lemezen ugrál […] az egész gép is impozáns darab, kockaalakú, olyan mint egy óriási Maggi-kocka: tartalma feloldódik az egész teremben, zenével ízesíti a levegőt, átjárja, megitatja, megszelídíti és áttüzesíti, úgy tud pisszegni, mint egy oroszlánszelídítő, és máskor, bármennyire csodálkozik is rajta némelyik ismerősöm, kardot ránt, határozottan kardot ránt a zene, toronymagasságú aranykardot, s ez a kard fénylik és izzik és zeng” (1061.), a tárca nagyjából egyidős A zene kardot ránt című verssel.

Egy másik kiegészítés a Hogyan születik a vers? című szöveg, amely egy körkérdésre adott válaszból jött létre. Hasonlata szerint „a költő mint valami üres szem, üres, testtelen látás, lebeg a közönyös semmi ködében. A ködről magáról még nem tudok, azt mégcsak nem is észlelhetem. Az észlelés akkor kezdődik, amikor a köd valahol felszakad s megmutatja egyrészt magát, másrészt pedig azt, hogy alatta egy táj van. Ezt a tájat (vagyis magamat, éppen aktuális lelkiállapotomat) kell feltárnom, olyképpen, hogy lassan felgöngyölöm a ködöt. A táj: maga a vers; a köd felgöngyölése, a kitisztítás: a versírás, a munka.” (1066.) Ez a hasonlat fut tovább abban a töredékben, amelyet Kemény Aranka, a szöveg gondozója idéz a tárgyalt kötet Utószavában: „A költő érez a világ helyett. / Látni tanítja az embereket. / Nem mintha másnak nem volna szeme, / de…” (1080.)


( 2 Votes )
 
Főoldal
E-könyveink Ambroobook
Keresés
Ambroozia a facebookon
Lapteteje