Online barokk – Olasz költészet a 20. század második felében

(Sallay Géza – Szkárosi Endre szerk.: Online barokk – Olasz költészet a 20. század második felében, Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2012)

Akárcsak a legtöbb nagy korszak, a Secondo Novecento – azaz a 20. század második felének olasz irodalma – sem ragadható meg egyetlen, éles határvonaltól indulva. Ahogy magunkról sem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani, melyik pillanatban váltunk felnőtté, úgy a művészeti ágakon belül megjelenő irányzatok, mozgalmak, kifejezésmódok is hosszú és összetett folyamatok eredményei, számos – olykor jobban, olykor kevésbé beazonosítható, de tagadhatatlan – előzménnyel és kölcsönhatással. Mindezek ellenére talán mégis megállapíthatjuk, hogy 1945 – a 20. század történetének egyik kikerülhetetlen évszáma – az olasz líra szempontjából is jelentős dátum.

A második világháború traumája és azt követően kialakuló új társadalmi-politikai közeg a kultúra szinte minden területén – így a költészetben is – új tendenciákat, némely területen radikális változásokat indít el. A háború és a fasizmus bukásával enyhül ugyan a társadalmi elzártság, ugyanakkor az addigi irodalmi irányzatok nem tudnak választ adni az újonnan felmerülő kérdésekre, nem segíthetnek az átélt borzalmak feldolgozásában.

A mágikus realizmus például megfelelne az európai iránykeresésnek, de kritikus vonása, nagy hiányossága, hogy nem mélyül el bátran és kíméletlenül az egyes témákban; az események felszínessége, a tapasztalatokból hiányzó objektív, tárgyilagos kritika miatt pusztán intellektuális játék marad, amely nem érinti meg a konkrétra, a reálisra, a nagy emberi találkozásokra és egymásra találásokra kiéhezett tömegeket. A szimbolizmus, amely az észlelt valóságot jelképeken keresztül ábrázolta és értelmezte, szintén nem kielégítő alternatíva: a kortárs valóság nem szimbolizálható, a káosz, a megjósolhatatlan, a bonyolult jelen, a felfoghatatlan közelmúlt lemeztelenített és őszinte, egyszerű, mindenki számára befogadható magyarázatokat követel.

Nem meglepő tehát, hogy a második világháború után a költészetben is a poétika társadalmi értékét kezdik hangsúlyozni a megelőző hermetizmus semmittevésével szemben; hogy elkeseredetten próbálnak megszabadulni a retorikától és a dekadentizmus minden felszínes lágyságától; hogy a végletekig letisztult, kristálytisztára desztillált koncentráltsággal fordulnak a létezés felé; hogy a megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan, kimondhatatlan tartalommal szemben rövid időn belül egyre jelentősebb szerepet kap maga a szó, a hang önmagában, mint a jelen pillanat, a most meghódításának egyetlen eszköze. Az alig múlt események tükrében szintén nem meglepő, hogy az irodalomban, költészetben is megjelenik egy erős kritikai hang az előző korral szemben, amely együttműködött a fasizmussal, és egyre nagyobb hangsúlyt kap a költő (a művész) politikai függetlensége.

Az individualista megközelítés és a társadalmi kapcsolatokban gondolkodás közötti átmenetet a második világháború utáni talán legismertebb irodalmi mozgalom, a neorealizmus képviseli. Egyszerre elutasítása ez az előző évtizedek szolipszizmusának (azaz annak a filozófiai szemléletnek, hogy minden létező az egyéni tudat terméke és függvénye), és válasz a legégetőbb kérdésekre: az éppen megtörtént események dokumentumszerű rögzítése, egyfajta újrakapcsolódás az élethez, a valóságot leginkább reprezentáló hangon, mindenki számára érthető, keresetlen, egyszerű nyelvezeten.

A neorealizmus kifejezést még a húszas években kezdték használni (új realizmus értelemben, az avantgárd áramlatoktól eltérő, valósághű ábrázolásmódra), de az irodalomban ma is érvényben lévő jelentését Visconti 1942-es filmjével, a Megszállottsággal nyerte el végleg. A neorealizmus meggyőződése, hogy az egyetlen lehetséges irodalmi hozzáállás az aktív, üzenetközvetítő író típusa, aki közvetlenül vesz részt a történelemben és erős szociológiai elkötelezettséggel fordul a kiszolgáltatottak és elesettek felé. Legjellemzőbb témái így a szegény, alacsony osztályok életkörülményeinek bemutatása, a kisemberek sorsa és öntudatra ébredésük folyamata, valamint a közelmúlt történéseinek leíró, dokumentarista rögzítése; mindez minél egyszerűbb, dialógusokban gazdag nyelvezet használatával. Jellegéből adódóan az irodalomban elsősorban a regények és elbeszélések territóriuma lesz, bár természetesen nem hagyható figyelmen kívül a líra szempontjából sem.

Amikor a háború utáni zűrzavar kezd helyreállni, és az üzenetközvetítésnek: a valóság bemutatásának, a világ puszta ábrázolásának igénye – amely bő egy-másfél évtizedig uralta az olasz irodalmat – már nem elég, új áramlatok indulnak a költészetben is.  A meghatározó irodalmi kánon már nem a megszokott ellentétpárok, kettősségek (szimbolikus–reális, hagyományos–modern; népkultúra–elit kultúra) mentén halad tovább, hanem számos egyenrangú irányba ágazik.

Felerősödik az experimentalista (kísérleti) irodalom és az avantgárd áramlatok, melyek egyik jellemző közös vonása, hogy maga a nyelv használata lesz a kísérletezés legfőbb eszköze. A Novecento minden avantgárd történetének gyökere a futurizmus, amelyet aztán mindegyik csoport a „maga képére szabva” (vagy éppen vele szembefordulva) fogalmaz újra. A háború utáni valamennyi avantgárd meghatározó és állandó elemei az aktivitás, az antagonizmus, a nihilizmus, a fiatalság dicsérete és kultusza, az agonizmus, az autopropaganda, a forradalmiság és a terrorizmus (Renato Poggioli, Teoria dell’arte di avantguardia, Il Mulino, Bologna, 1962). (Umberto Eco hozzáteszi a provokatizmust is, vagyis azt az igényt, hogy szociálisan sértsen irodalmi, művészeti, kulturális intézményeket, kvázi elfogadhatatlannak tetsző művekkel.)

Természetesen minden lírai szöveg egyben önfeltárás is, folyamatos tükörbenézés – akkor is, ha a radikálisan újító kísérleti és avantgárd mozgalmak nyelvre koncentráló irodalmat hirdetnek. A lázadás, az elutasítás, a megújulás itt jellemzően a kifejező nyelvben történik, s így minden szerző szinte saját nyelvrendszert hoz létre, amely egyszerre illeszkedik a valósághoz is, a tárgyhoz is, ugyanakkor merőben új kontextust is eredményez. A szó, a hang, a fonikus jel már önmagát képviseli, belső értelmet a szövegen belül, az új nyelven belül: egyenrangú a jelentéssel. Felerősödik a metrika, az írásjelek (vagy hiányuk), az ismétlések, a címek, a csendek (üres helyek) szerepe, a játék a betűkkel és hangokkal.

Az 1960-as évekre ez a kísérletezés, formai megjelenítés válik az elsődleges szemponttá. A költészet egyik alapkérdése, hogy hogyan használjuk/használhatjuk a nyelvet és azzal a használattal milyen jelentést közvetítünk, új alkotói hozzáállással találkozik. Egyértelműen eltolódik a korábbi konkrét témákról a hangulatok, élmények, benyomások, érzések közvetítése felé, melyek legfőbb hordozója a hang, a ritmus, a rím, a látvány és a csend. A versek funkciója változik; egy-egy téma szisztematikus feldolgozása helyett érzelmeket közvetítenek; már nem szemantikus síkon hatnak, sokkal inkább vizuális vagy ritmikus-akusztikus hatásúak.

A század második felének költészetében a vers tehát már nem egy magától születő ének, nem puszta ősi történetmesélés; a nyelven, ritmuson, hangzáson kívül szinte minden törvényszerűséget figyelmen kívül hagyó, intenzív, szaggatott képei fájdalmas belső munka eredménye, amelyek a befogadótól is intenzív koncentrációt és együttműködést követelnek.

Az avantgárd áramlatok legjelentősebb csoportja az a kezdetben neo-experimentalista, majd neoavantgárd mozgalom, amely 1963-ban Gruppo ’63 néven intézményesül. Jelentős előzménye ennek az 1961-ben, öt neves neoavantgárd költő által kiadott Az újdonatújak (I Novissimi) című antológia, melynek nyomán általánosan elfogadott terminussá vált a neoavantgárd és annak két alapfogalma, az énvisszavonás és a skizomorf szemlélet. A Gruppo ’63 „új avantgárdot” hirdet; „filozófiai és nyelvkritikai alapokon álló, radikális avantgárd gondolkodást és irodalmi munkát” (Szkárosi Endre), a művészet autonómiáját, valamint ennek az autonómiának jelentős hatását a nyelvre, a költői nyelvezetre, az alternatív nyelvi gondolkodásra.

A kísérleti és neoavantgárd vonulat mellett a század második felének lírájában újra megjelenik a leíró-elbeszélő költői hagyomány is; ez a vonulat az antinovecento (költői példaképe Umberto Saba), a visszatérés a hagyományos formákhoz pedig az 1970-es évektől az irodalmi terminológiában a restauráció nevet kapja.

Ebben az irodalmi és társadalmi közegben születnek tehát a Secondo Novecento lírájának nagy jelentőségű életművei, amelyek reprezentatív bemutatására az Online barokk versantológia vállalkozott.

A kötet több szempontból is hiánypótló. Egyrészt a 20. századi olasz lírából utoljára 1965-ben jelent meg átfogó magyar nyelvű válogatás (Modern olasz költők, Magvető Kiadó, Budapest. Szerkesztők: Rába György és – a jelen kötetet is szerkesztő, a megjelenés előtt nem sokkal elhunyt – Sallay Géza). Az azóta eltelt évtizedekben – kevés kivételtől eltekintve – leginkább csak a nagyon elszántan keresgélő kortárs olasz lírarajongó találkozhatott néhány művel, szétszórtan, tematikus antológiákban vagy folyóiratokban, véletlenszerű válogatásban. A kötet most 52 szerző közel 200 versét vonultatja fel kronologikus sorrendben – nagy neveket csakúgy, mint a magyar közönség számára eddig még ismeretleneket. Másrészt az antológia kétnyelvű – így az olaszul tudók/tanulók a műfordítások mellett az eredeti szöveget is olvashatják, vagyis gyakorlatilag két kötetet kapnak a kezükbe; a fordítók pedig a művészi tolmácsoláson, közvetítésen túl egyben az összehasonlításnak is elébe állnak: izgalmas játék ez az előtte–utána viszonylatában.

Mint bármely antológia, természetesen ez sem lehet teljes. Nem csak azért, mert közel fél évszázadot képtelenség lenne egyetlen kötetben hiánytalanul felvonultatni, vagy mert minden antológia egyben válogatásában is elkerülhetetlenül tükrözi a szerkesztők érdeklődési körét, személyes ízlését, hanem mert bizonyos szerzők és művek eleve és felvállaltan a válogatási szempontokon kívül estek (például a dialektális költészetet, vagyis a csak dialektusban író költőket, illetve a teljes egészében tájnyelven született verseket „e kötet nem tekinti feladatának reprezentálni”, írja Szkárosi a bevezetőben).

Hivatását tehát úgy tölti be, hogy teljes összkép bemutatására eleve nem vállalkozva, a Secondo Novecento főbb vonulatairól tájékoztat. Oreste Macrí sokat vitatott generációs felosztását követve így természetesen a 4., 5. és 6. nemzedék szerzői lesznek túlsúlyban – akiknek munkássága zöme, vagy már költői indulása is a háború utánra tehető –, de megtaláljuk az első generáció nagyjai közül Umberto Saba és Giuseppe Ungaretti, a másodikból Eugenio Montale és Salvatore Quasimodo, a harmadikból Giorgio Caproni és Mario Luzi költeményeit is. A Macrí által a krízis nemzedékének nevezett 4. generációt Nelo Risi, Andrea Zanzotto, Bartolo Cattafi, Luciano Erba, Pier Paolo Pasolini, Roberto Rovesi, Giovanni Giudici, Alfredo Giuliani, Lamberto Pignotti, Elio Pagliarini, Giancarlo Majorino, Edoardo Sanguineti és Alda Merini képviseli; az elveszett nemzedéket (5. generáció) Giovanni Raboni, Nanni Balestrini, Antonio Porta és Adriano Spatola, az 1945 után születettek 6. generációját többek között Maurizio Cucchi, Cesare Viviani, Milo De Angelis, Roberto Mussapi és Valerio Magrelli.

S bár a kronologikus felosztás logikusnak és viszonylag egyszerűnek tűnik, és az antológiában is ilyen sorrendben követik egymást a szerzők, mégsem az időrend tartja leginkább egyben a kötetet. Egy földrajzilag is ennyire kiterjedt és sokszínű világot reprezentáló nemzet irodalmából, különösen ekkora időtávon, nem is volna szerencsés pusztán évszámok alapján meríteni. A gyűjtemény válogatási elve sokkal inkább köthető bizonyos helyek, áramlatok, műhelyek, illetve az olasz irodalomban nagy jelentőséggel bíró kiadói élet (elsősorban folyóiratok) szerveződéseihez.

Ilyen értelemben inkább költészeti tendenciák, mint nemzedékek sorjáznak előttünk. Így rajzolódik ki például a verset az abszolút a lényegire redukáló, a szavak újraértelmezését is célul tűző hermetizmusba nyúló Ungaretti és Montale, valamint Giorgio Caproni pályája, vagy az olasz társadalom problémáinak feltárására, a hétköznapok apró történéseinek bemutatására irányuló neorealizmus által is inspirált Rocco Scotellaro, Nelo Risi és a korai Gianni Toti illetve Pasolini költészete. A hagyományos irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajok ötvözésével kísérletező experimentalista költészetet Emilio Villa, Adriano Spatola, Giulia Niccolai, Franco Beltrametti képviseli. Spatola és Lambero Pignotti alkotásai révén szemelvényeket kaphatunk az experimentalista irányzatból születő vizuális költészetből (vagy látványköltészetből) is, amely kilépni igyekszik a nyomtatott sorok zárt teréből, és „totális művészetként” több művészeti ág ötvözésével a nyelvi jeleket jelentésüktől független írásképekként teszi témája kifejezőeszközévé. Az egyén és a társadalom/közösség viszonyának átértékelését elsősorban a nyelvhasználat problematikájában megragadó neoavantgárdot Pagliarani, Porta, Giuliani, Balestrini, Sanguineti, Zanzotto neve fémjelzi. A hang, a zenei nyelv egészéhez visszanyúló olasz hangköltészetből Giovanni Fontana, Spatola és Enzo Minarelli művei adnak ízelítőt, míg a „mítoszokon keresztül kollektív álmokat éltető” mitomodernista költőket Viviani és Kemény képviseli.

A Gruppo ’63-hoz (is) köthető Balestrini, Sanguineti, Pagliarani mellett felvonul a „lombard vonal”, azaz a Milánóhoz valamilyen szálon kötődő Porta, Erba, Raboni, Majorino, Niccolai, Ballerini, Kemény, Viviani, Merini, De Angelis, Cucchi, Valduga, Mussapi és Lamarque; illetve a „rómaiak”: Fontana, Pignotti, Balestrini, Toti, Pagliarani, Scaproni, Giuliani, Valentino Zeichen.

Az antológia nem fárad el a végére sem: megemlítendő erőssége a fényképekkel illusztrált, betűrendes életrajzok, a fordítókat is pár sorban bemutató ismertetők, illetve az antológiában szereplő versek eredeti megjelenési helyének listája.

A címadás már kevésbé egyértelmű: a John Giantól kölcsönzött verscím a figyelemfelkeltés eszköze is lehet, de kérdéses marad, vajon a verstől függetlenítve is mond-e valamit az olvasónak, képes-e önmagában megragadni az érdeklődést, avagy mennyire tükrözi a témájául választott fél évszázadot és annak bemutatott vonulatait.

Mint említettük már, bizonyos pluszt képvisel a kötet kétnyelvűsége is, mivel nem csak egy magyar nyelven eddig nem létező gyűjteményt kapunk a kezünkbe, de az eredeti alkotásokat is. Nem kívánva állást foglalni olyan fordításelméleti kérdésekben, mint hogy melyik a jobb fordítás, amelyben a fordító láthatatlan marad, vagy amelyik valami többletet visz bele; avagy hogy miről kell lemondania és mit nyerhet egy fordítással az eredeti mű – különös tekintettel egy olyan kor költészetére, amelyben a nehezen fordítható rétegek, a fanopeia (a vers képrendszere), a hangzás, a nyelvi sík ekkora jelentőséggel bír –, megállapíthatjuk, hogy a forrásnyelvet ismerők számára többszörösen izgalmas kalandokat ígér a verspárokban való elmélyedés.

A fordítások egy része a két szerkesztő tollából került ki. Sallay Géza és Szkárosi Endre neve mellett a fordítók között találjuk Baranyi Ferencet, Nemes Nagy Ágnest, Majtényi Zoltánt, Rónay Györgyöt, Képes Gézát, Végh Györgyöt, Szénási Ferencet, Takács Zsuzsát, illetve Faragó Dánielt, Puskár Krisztiánt, Szarka Istvánt, Hekerle Lászlót, Mátyás Dénest, Andróczki Anettet, Szilágyi Annamáriát, Gyertyános Évát, Tombi Beátát.

A 20. század második felének olasz lírai irányzatait, ahogy az egyes költők bizonyos verseit is lehet kedvelni vagy nem kedvelni. Lehet némelyikért rajongani, míg némelyiket értetlenül továbblapozni – szubjektív lesz, az olvasás pillanatában melyikünket melyik találja meg, vagy hagyja hidegen éppen. Ízléstől függetlenül azonban létezik egy másfajta módja is a befogadásnak: amikor nem a tetszik–nem tetszik tengely mentén csoportosítjuk az olvasottakat, pusztán ismerkedünk. A korral, hatásokkal és kölcsönhatásokkal, stílusokkal, költői és képi világokkal, az önkifejezés számtalan lehetőségével. Az Online barokk mindkét igényt kielégíti, hiszen sokszínűségének, óriási merítésének köszönhetően az élvezetből szemelgetők is bizonyosan találhatnak szájízüknek megfelelő darabokat, míg az olasz kultúra iránt érdeklődők, az irodalmat kedvelők vagy szakmai szinten művelők munkájukhoz, tanulmányaikhoz is minden eddiginél átfogóbb képet kaphatnak ebből a fentebb említett hiányokat immár pótló kötetből.