MEZEY ALEXA Nyomtatás
FacebookGoogle bookmark

Kiraly Levente Egre irt konyv

Romantikus fecsegések


(Király Levente: Égre írt könyv. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013)

 

„[…] az emberek azt hiszik, lelkük tele van mélyben szunnyadó titkokkal, s ezeket úgy tudják előadni, olyan komoly gyötrődés és könnyhullatás közepette, mintha bárkit is érdekelne a nyafogásuk […]” (81.) – az idézet Király Levente legújabb, Égre írt könyv című regényéből való, és majdnem tökéletesen összefoglalja azt. A regény fejezetei a három főszereplő, Montanus, a leszerelt légióparancsnok, fia, Mikhael és szolgájuk, Merit neveit viselik, jelezve ezzel a könyvben futó három fő cselekményszálat. A történet a Krisztus születése utáni első-második században, a Római Birodalom egyik provinciájában játszódik, fikció és történelem sajátos keveredésének határán.

A történetileg helyesen ábrázolt császárkori birodalom leírásába azonban belekeverednek olyan fikciós elemek is, amelyek megbontják a regény világképét, érthetetlenné és zavarossá téve azt. A kereszténység eszméje például Marcus, a remete gondolatain és világnézetén keresztül jelenik meg, problémás azonban az a mód, ahogyan ez a regényben ábrázolódik, hiszen Marcus egy olyan elzárt rendben tér meg ehhez a hithez, ahol a Tűz Főpásztora irányít. Ugyanez a remete jelenik meg Montanus beavatásán is, fülébe súgva egy varázsige befejező sorait, melynek következtében tagja lehet egy olyan titkos rendnek, amelyről alig tudunk meg valamit, kissé indokolatlannak is tűnik a létezése, és Marcus szerepe sem teljesen világos a beavatáson. Mindezek mellett találkozunk még tündérekkel, manókkal, akiknek különösebb szerep nem jut, említésük csupán arra elegendő, hogy az olvasót még inkább összezavarják, ezen kívül a halottak megjelenő szellemével, állatokkal és növényekkel társalgó szereplők is igen gyakoriak a regényben.  Nem teljesen világos, hogy Király Levente miért éppen a római császárság korát választotta, mint ahogy az sem, hogy miért kever ennyi mesebeli elemet ebbe a világba, hiszen a legtöbb funkció nélküli, az olvasó pedig képtelen kiigazodni közöttük.

Ebben az olykor átgondolatlan, kissé zavaros világban találkozunk a három főszereplővel és történeteikkel, melyek tétje és mondanivalója kérdés marad a regény végén is. Merit története talán értelmezhető egyfajta leszámolásként a múlttal, talán egy új szerelembe vetett hit kiteljesedéseként. Ez a szál okozza talán a legkevesebb fejtörést, történetvezetési hibát azonban még itt is találunk. Merit éppen szerelmének, Amilának ad elő egy mesét madár barátja, Kócoska segítségével, amikor a cinke rossz helyen, a mese közepén lép be saját énekével, ezzel megszakítva azt. A kétoldalnyi mesés betét így értelmét veszti, a mese végét az olvasó nem ismeri, és nem tudja meg, Merit miért pont ezt választotta szerelmének – az egész rész befejezés nélkül, félkészen lóg a regényben. Montanus története felfogható valamiféle megtérés történeteként (a kereszténységhez?), esetleg halott felesége elengedésének folyamataként. Nehezíti azonban a döntést a rengeteg, különböző témájú, összefüggéstelen visszaemlékezés és az önellentmondások. A regény elején például megtudjuk, hogy Montanus és felesége, Ariadné „atyáik parancsára ürítették ki Vénusz templomában az eskükelyhet” (8.), a végén pedig már arról a nagyon meseszerű első találkozásról olvasunk, amelynek során Montanus megsebesül, és azonnal beleszeret az őt megmentő Ariadnéba (234.) Ezeknél azonban súlyosabb problémákat vetnek fel a Mikhael nevét viselő fejezetek. Az elkényeztetett úri fiú plátói szerelmet táplál a konzul felesége iránt, elrablásához pedig a bordélyház vezetőjétől kér segítséget. Az, hatalmas összeg fejében, meg is szervezné a szöktetést, ám Mikhael, kissé indokolatlan módon, a következő fejezetben mégis egymaga lopódzik be a palotába Desirért. Itt véletlenül megöl egy őrt, majd nem teljesen véletlenül, de teljesen feleslegesen magáévá tesz egy szolgálólányt, végül rájön, hogy Desir nem az a nő, akinek elképzelte, csalódottságában pedig, vagy ki tudja, hogy miért, elmenekül. Mikhael alakja és cselekedetei legtöbbször nélkülöznek mindenfajta motivációt, ez a motiválatlanság pedig már nem értelmezhető a jólétben unatkozó fiú szeszélyeként, egészen egyszerűen cselekményszerkesztési hibáról kell beszélnünk. Ennél is problémásabb azonban az a tény, hogy ezek a történetek önmagukban és együtt is tét nélküliek, kérdés marad, hogy közhelyeken kívül megfogalmaznak-e bármilyen mondanivalót.

Ezen a bizonytalanságon nem segít az sem, hogy a különböző fejezetek váltják egymást, egyfajta folytatásos szerkezetben. Az egyes szereplők fejezeteinek azonban soha nincs lezárása, ehelyett a szerző olyan helyeken szakítja meg őket a másik két szereplő részeivel, ahol szervesen kapcsolódnának a folytatáshoz. A Meritről szóló második fejezet végén például Merit eltitkolt öccséről faggatja szerelmét, a zárómondat pedig a következő: „Amila lassan bólintott néhányat, a távolba meredve, majd körbenézett, mint aki arról kíván meggyőződni, hogy senki sem hallgatja ki titkos beszédüket.” (75.)  Majd több, mint negyven oldallal és a másik két szereplőről szóló két fejezettel később az újabb Meritről szóló rész nyitómondata nemcsak, hogy szervesen kapcsolódik az idézett záráshoz, de az említett „öcs” „titok”-ként jelenik meg a mondatban, ezt a kettőt ekkora intermezzo után pedig csak az igazán szemfüles olvasó felelteti meg egymásnak: „– Tudod, Meritem – kezdte el Amila halkan, szinte suttogva –, vigyáznom kell, hogy senki meg ne hallja, amit mondok. Te leszel hát titkom örzője.” (120.) Ennek eredménye, hogy gyakran az olvasó már nem emlékszik, hol is szakadt meg a történet, ez a szerencsétlen megoldás pedig sem a megértést nem segíti, sem az egyébként gyengének mondható, néhol egyenesen unalmas és semmitmondó cselekményen nem javít.

A történetvezetési és szerkezetbeli hibák mellett a legszembetűnőbb a nyelvi szerkesztettség (hiánya), több rosszul szerkesztett, hibás mondatot is találunk a regényben. Feltűnőek például a mondaton belüli szóismétlések: „[…] de közben sokszor érezte úgy, mintha ragacsos hálóba gabalyodott volna bele, és sokszor, nagyon sokszor álmodta azt, hogy egy végtelenül nagy pókhálóba gabalyodva vergődik […]” (114.), találkozhatunk bekezdésen belüli igeidőváltással:” […] lassan, fokról fokra hatolt be az erdő birodalmába. Emitt még egy kaszálót lát, s a fasor mögött, balra, még ott a levendularét […]” (99.) és felesleges ismétlésekkel is: „[…] megesküdtem neki és a törzsem isteneinek, hogy haláláért megfizetek, hétszeresen megfizetek, addig ne legyen nyugtom. Esküt tettem, mit véremmel pecsételtem meg – a mi törzsünkben ez így szokás, bosszút kell állni, hétszeresen, s vérrel kell az esküt megpecsételni.” (199.)

A regényben három narrációs szint működik, melyek egyértelműen a romantikus regény hagyományába kapcsolják azt, hiszen az E/3-as elbeszélő, az E/1-es idézőjellel elválasztott belső monológok és a dialógusok együttese egyértelműen a romantika korabeli prózából lehet ismerős. Akarva akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy milyen létjogosultsága lehet egy olyan, romantikus hagyományra építő regénynek a kortárs magyar prózában, amely ezzel az ironikus értelmezés minden aspektusát kizárja, pedig ez talán segíthetett volna rajta. Természetesen üde színfolt és hiánypótló könyv lehetne a posztmodern iróniába kissé belefáradt térben, amennyiben kevesebb közhellyel és világosabb, értékesebb mondanivalóval operálna. Bár a közhelyes sorok a regényben legtöbbször egy-egy szereplő monológjában szerepelnek, ettől függetlenül zavaróak: „Ittam én is a kétségbeesés keserű poharából, ettem a hitetlenség poshadt, penészes kenyerét.” (169.); „Drága Amilám! Én csak ámultam és bámultam, ahogy életed történetét hallgattam. Úgy meghatódtam, mint még soha!” (197.); sokszor azonban az elbeszélő szólamaiban is találkozunk ilyenekkel: „Úgy tűnt, az ő számára már örökké elreteszelve marad a szív – kinél könnyen, kinél nehezen nyíló – kapuja.” (33–34.)

Vitathatatlan, és értékelendő, hogy Király Levente Égre írt könyve előzmények nélkülinek mondható a kortárs magyar prózában, hacsak saját, 2011-es, Énekek éneke című könyvét nem tekintjük annak. Súlyos hiba azonban azt gondolni, hogy a romantikus hagyomány belső monológjaira támaszkodva közhelyek adhatók a szereplők szájába, melyek egy ponton romantikus fecsegéssé olvadnak, helytelen olyan zavaros világképpel dolgozni, amelynek funkciója akár egy pillanatra is megkérdőjelezhető, és nem elfogadható az a fajta nyelvi megfogalmazásbeli pongyolaság, amellyel ebben a regényben találkozunk. Bár Király Levente könyve előzmények nélküli, számos hibájának köszönhetően valószínűleg következmények nélküli is marad. 


( 5 Votes )
 
Főoldal
E-könyveink Ambroobook
Keresés
Ambroozia a facebookon
Lapteteje