Na most akkor, nagyokosok

(Erdős Virág: ezt is el. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2013)

Az utóbbi évtizedek egyik jellemző tendenciája a politikai költészet élénkülése, ami mind a kortárs költők munkásságában, mind verseik olvasottságában tetten érhető. Ebbe az irányzatba kapcsolódott be Erdős Virág is, nem hagyta azonban el a próza-, a dráma- és a gyermekversírást sem. Legújabb kötete, az ezt is el közéleti versek gyűjteménye, amelyeket szinte kivétel nélkül olvashattunk már különböző folyóiratokban, így egybegyűjtve azonban még soha.

A kötet szerkezete átgondolt és erőteljes, a versek kiegészítik és támogatják egymást. A kötet közepére a na most akkor került, amelyet különböző politikai nyilatkozatokból, „félreértésekből” már jól ismerhet az olvasó, a többi verssel körülvéve látszik azonban igazán, mennyire átgondolt, és mennyire ismerős az olvasó elé tárt világ. A szerkezet javára válik az is, hogy az „Ezt is elviszem magammal”, a Kistehén zenekar által megzenésített és (joggal) felkapott vers nincs kiemelt helyen, utolsó előttiként bújik meg, esélyt adva ezzel a kevésbé ismerteknek is. A kötetet indító és lezáró versek erőteljes kezdést és befejezést biztosítanak, ez főként az utolsó, mikor címűre igaz, amelynek záró sorai összefoglalják az egész kötet alapgondolatát, világképét: „lesz még egy kis / ez meg az de / amúgy minden / klappol / s ránk is vár egy hosszú / boldog / derékfájós / aggkor / akkor”. (69.)

A kötet versei határozottan reagálnak az elmúlt évek, hónapok közéleti eseményeire, emellett pedig hihetetlen érzékenységgel jelenítik meg a mai Magyarországon élő emberek problémáit, ragadják meg és feszegetik a tabukat, a kisebbségi kérdést és többségi társadalom reakcióit.

Ezen problémák megírására Erdős Virág, egyes előző köteteihez hasonlóan egyszerű, ám annál találóbb rímeket, rövid sorokat és erőteljes ritmust választott. Ez a választás persze vitatható, vitatja is a kritika. A teljesség igénye nélküli felsorolást választva, a Műútban Lapis József az Édes hazám antológiában megjelent Erdős-szövegek kapcsán például a klapancia szót emlegeti (Lapis József: Egy kötet a demokráciáról, Műút, 2012034 [2012. augusztus]), Svébis Bence pedig a Magyar Narancsban írja A Trabantfejű Nőről, hogy „túl felületes, túl csiszolatlan”, illetve, hogy „találó tagmondatok gyűjteménye, gyakori háttérzajjal” (Magyar Narancs, 2011/31.). Maga Erdős is megjegyzi egy vele készült interjúban, hogy rosszakarói a következőképpen reklamálnak: „Ezek nem versek, ezek csasztuskák”, „kínrímek”, „mondókák”, „ennél még az ötéves kisfiam is jobb verset ír”. Ezek a rövid sorok és egyszerű rímek azonban legtöbbször erősítik a témákat, nem terelik el a figyelmet a lényegről, egy-egy megtört sor kiemel egy fontos szót, gondolatot, egy-egy beszúrt sor pedig árnyalja a problémát. Ezt a hatást erősíti a központozás hiánya is, egy vers, a Közelítő kivételével, hiszen így a hangsúly ott van, ahova az olvasó teszi, a megtört, ritmikus sorok közben ott áll meg, ahol elgondolkodik, ahol igaznak érzi, amit olvas: „szóljatok légyszi a bennetek / lakozó szörnyeknek / elfojtott vágyaknak / eladogatott könyveknek / kizökkent időnek / szédítő tempóban illanó mának / szóljatok légyszi a feltöltő- / kártyás villanyórának”. (11–12.) Természetesen ennek a verselésnek a hátulütői a néhol egészen egyszerűen gyengére sikeredett sorok, amelyeket érezhetően a rímkényszer szült, és amelyek elkerülhetőek lettek volna: „hagytam hogy beszálljon / apuka cége / hagytam hogy ok nélkül / rakják a / „c”-be”. (19.)

Az ismétlések, halmozások és elhagyások is Erdős Virág kedvelt költői eszközei közé tartoznak. Az ismétléses szerkezet a kötet legtöbb versére jellemző, legyen szó akár egy toldalékról, akár egy kezdő szerkezetről. Ezek az ismétlések és halmozások mégsem eredményeznek didaktikusságot, nem erőltetettek vagy túlzóak, ezzel szemben szerepük van a téma folyamatos előtérben tartásában és a szöveg összetartó erejének alapjaivá is válnak. Ennek egyik legjobb példája a kötet szívében található na most akkor. Ebben a versben nemcsak a strófákat nyitó négy sor ismétlődik: „na most akkor mondjátok meg / nagyokosok mi legyen / ki ne legyen miközülünk / maholnap és ki legyen”. (31.) Ezen kívül a párba rendezhető sorokat nyitó „kinek legyen” és változatai is egységet teremtenek a szövegben, illetve a tematikai ismétlődés, a „kinek lehet” és „kinek nem lehet” jelenléte is ezt erősíti. Ezt a szorosnak tűnő, szigorú egységet azonban helyenként megtöri a költő, ezek a törések pedig meglepő módon jól működnek, az olvasó egyetlen pillanatra sem téveszti el, hogy melyik sor kiről szól: „kinek kelljen éjjel-nappal / folyton-folyvást igyekezni / kit lehessen kapásból és / szemtől-szembe letegezni / ki ne jusson ötről hatra / kinek fussa futópadra / Pulára meg Balira / kit vegyenek palira”. (31.)

A költőnő másik kedvelt eljárása a parafrazálás. A kötetben, hol egyértelműbben, hol alig észrevehetően több parafrázist is találunk, többek között József Attila, Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc verseinek átiratait is, amelyeket a költő rendkívüli érzékenységgel ültet át a mai korba, helyezi el ezekben a sorokban a 21. századi Magyarország problémáit. Ezek közül kiemelkedik a Közelítő, amely Berzsenyi Közelítő tél című versének átirata. A Közelítő remekül megtartotta az eredeti vers ívét, jó helyeken hagyta meg az eredetit és frappánsan írta át ott, ahol ezt megtette. Kissé zavaróan variált azonban a szerkezeten, a felesleges egy-sorok nem jókor és nem szerencsésen törik meg a strófákat, elhagyásuk, esetleg strófába való építésük szerencsésebb lett volna. Remekül sikerült még József Attila hagyományának beemelése a kezdő versbe, hiszen, bár a Reménytelenült csak a semmi ágán szerkezet idézi, aki ismeri a verset, az pontosan tudja, hogy a „semmi ágán lógó flakon” a „hangtalan vacogó szív”.

A kötetben a lírai szubjektum több fajtájával is találkozunk, meglepő módon sokszor szólal meg egyes szám első személyben. Ennek ellenére az énközpontúság nem jellemző a versekre, hiszen ez a lírai én képes részévé válni annak a társadalomnak, amelyről szól, nem emelkedik felül, nem tekint rá kívülállóként. Ennek az egyik legjobban sikerült példája az én vétkem, ahol a lírai én E/1-ben beszél, az olvasó mégis úgy érzi, mintha ő hagyta volna a versben leírtakat megtörténni, a kollektív érzést pedig az utolsó négy sor erősíti meg, amelybe a bűnbánati szertartás közösségi jellemzője is beemelődik: „hagytam hogy hagyjátok / hadd hagyjam / én is / én vétkem én vétkem én igen nagy – / hagytam hogy így legyen / de te / ne hagyd”. (25.)

Erdős Virág kötetének legnagyobb érdeme, hogy nagyon találóan ragadja meg a mai Magyarországot, részletekig menő pontossággal, sohasem ejtve hibát. Ezt hozza olyan közel az olvasóhoz, amilyen közel csak lehet, közben pedig hihetetlen érzékenységgel nyúl a kisebbség problémájához is. A kötet több verse konkrét eseményekre reagál, Lengyel Imre Zsolt kritikájában fel is teszi a kérdést, hogy „túlélik-e az eredeti kontextusukból való kiemelést, és több-e mindez, mint méltányolandó gesztus, mint »eleve leosztott« igazságokat színre állító alkalmazott írás” (Magyar Narancs, 2013/23.). A versek gondolatiságának pontossága, a vitatott, de vitathatatlanul eltalált forma azonban biztosíték arra, hogy Erdős Virág versei aktualitásukban is olyan általános érvényű igazságokkal párosulnak, amelyek lehetővé teszik, hogy az olvasó magáénak érezze őket, jelenlegi kontextusuktól függetlenül is.