Történetek futószalagon

(Potozky László: Nappá lett lámpafény. Magvető Kiadó, Budapest, 2013)

Rengeteg lehetőséget, de legalább ugyanannyi veszélyt is magában rejt egy novelláskötet esetében a témák sokszínűsége és a megszerkesztettség. A Nappá lett lámpafényre mind a kettő jellemző – nem csoda hát, hogy Potozky László a prózaírás több csapdájába is beleesett. A kötet tizenöt novellája közül több is súlyos problémaköröket érint. A Csomag a nadrágban, és a Disznóölés a kommunizmus idején játszódnak; a Csendélet a bányatónál elbeszélőjének élettársa rákos; a Gátépítők balladája három árva cigányfiú szomorú történetét meséli el; a Kétezer-négyszázharminchármas című elbeszélés helyszíne pedig egy koncentrációs tábor. Ezeket a témákat minden oldalról közhelyek, érzelgősség, hatásvadászat fenyegeti. Potozky László nem esik bele ezekbe a hibákba, novellái nem könnyű sikereket céloznak meg, távol áll tőlük a giccs (bár a nyitónovella „Először a földszinti helységben szedtem fel a parkettát, és eltüzeltem az ormótlan kovácsoltvas kályhában, melyben sebtében összerántottam egy-egy ebédkét” mondatát nehéz lesz elfelejtetni az olvasókkal [10.]). De nem is alkot maradandót ezekben a témákban.

S talán pont ezért sikerültek jobban a kötet azon darabjai, melyekben egyszerű, hétköznapi szituációkkal találkozunk. Ezek közül külön érdemes kiemelni a Nappá lett lámpafény két mágikus realista novelláját, Az akvárium lakóit és Az ég szerelmét. E két történet felépítése hasonló: egy mikroközösség mindennapi életét egy fantasztikus, csodás esemény zavarja meg, melyre a szereplők a legföldhözragadtabb módon reagálnak, ami mindkét esetben a humor forrásává válik. Az Ég szerelme például a következőképpen kezdődik: „Az ég, pontosabban annak egy, az Avar utca feletti kisebb darabja mindenféle előzetes jel nélkül, tizenegy óra negyvenkét perckor szakadt le a magasból.” (85.) Ez a hihetetlen esemény azonban nem zökkenti ki életük megszokott menetéből a lakosokat, akik jó polgárhoz illően úgy reagálnak, ahogy azt egy természeti katasztrófa, a közösség többségét érintő probléma esetén tennék: „Aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy mihamarabbi cselekvésre bírják a városvezetést, kézről-kézre jártak az ívek”. (86.) Az élelmesebbek pedig az „égszakadásban” is meglátják a lehetőséget, „[a] nagyobb égdarabok néhány nap alatt teljesen eltűntek az Avar utcából meg a környékéről, hogy nemsokára méretre vágva és gondosan berakva jelenjenek meg addig üresen ásító vagy újságpapírral fedett tokozatokban, sőt, hamarosan hiánycikké váltak”. (87.)

A két mágikus realista novella egymást követi Potozky László művében, ami arra enged következtetni, hogy valamiféle rendezési elv uralkodik a kötetben. A tizenöt különálló történet végigolvasása után ez némiképp igazolódni is látszik, egymáshoz közeli novellákban rokon vonásokat, motívumokat fedezhetünk fel. Hogy még egyet említsek a mágikus pároson kívül: az utolsó három novella (Repülés hazafelé; Kiképzés; Indiánok tankok ellen) mindegyikében találunk olyan szereplőt, akinek foglalkozása író, sőt, ezen írok munkásságából is ízelítőt kapunk. Az egyikről megtudjuk, hogy nem szabad zavarni munka közben, a másiknak végigkövethetjük egy idősebb íróval kötött barátságát, az Indiánok tankok ellen című elbeszélésben pedig maga a szöveg, egy novellaötlet szólal meg. Ugyanakkor e blokkokba rendezhető rokon alkotások sem adnak választ a kötet felosztására. A tizenöt történet három ciklusra tagolódik, arra viszont, hogy miért éppen a kiválasztott művek alkotnak egy-egy csoportot, nem kapunk választ. Nem találunk olyan motívumot, mely szorosan összefűzné a ciklusok tagjait.

A témák sokszínűsége mellett a megszerkesztettséget emeltem ki mint a kötet legnagyobb veszélyforrását. Potozkynak jó érzéke van a csattanók előkészítésében, jól tudja, hogyan kell elszórni olyan információmorzsákat, melyek megragadják az olvasó érdeklődését, s melyek később a feszültség forrásává válnak. Rögtön az első novella (Csendélet a bányatónál) felütésében találunk egy ilyen megjegyzést: „Június közepe volt, előttünk az egész nyár, három teljes hónap, a kollégák mégis azzal nyugtattak, ne aggódjak, ha nem érnék vissza tanévkezdésre, átveszik majd ők az óráimat. Értékeltem a jóindulatot, persze, de valahányszor rájuk pillantottam, szánakozó arcuktól kis híján felfordult a gyomrom.” (7.) A narrátor bogarat ültet az olvasó fülébe: mi akadályozná meg, hogy visszaérjen tanévkezdésre? Miért a szánakozó pillantások? Mindezek csak kicsivel később nyernek értelmet, amikor megtudjuk, hogy a főszereplő felesége/barátnője rákos, és valószínűleg már csak hónapjai vannak hátra. A probléma csak az, hogy ez a módszer nagyon gyakori vendég a Nappá lett lámpafényben, így egy idő után unalmassá, s ami még rosszabb, kiszámíthatóvá válik. Olyannyira, hogy amikor a Hámozott fatörzsek című elbeszélésben Karbid valami mintát mázol Fonzi homlokára, már sejtjük: a mű végén ki kell derülnie, hogy egy férfi nemi szerv díszeleg a pórul járt gyermek arcán.

Ráadásul a Nappá lett lámpafényben néha nem csak az írói fogások, hanem az ezekhez kapcsolódó szöveghelyek is ismétlődnek. A Csendélet a bányatónál fent idézett sorai például visszaköszönnek a Disznóölésben: „[Attila és Levente] [s]zerették ezt a zugot, háttal ültek a többieknek, előttük csupasz fal, tekintetük távol a szánakozó arcoktól, együttérző szemvillanásoktól.” (60.) A rutinos olvasó pedig már tudja: ahol szánakozó pillantásokkal találkozunk, ott valamilyen rejtett tragédia húzódik a háttérben.

A csattanók, egy-egy fordulat előkészítésében nem szerencsés, ha egy kötet több darabjában is ugyanaz a megoldás található. Az önismétlés, egy motívum többszöri felhasználása ugyanakkor jól is működhet – Potozky kötete ezt is bebizonyítja. A nyitónovella, a Csendélet a bányatónál egy párkapcsolat szép és szomorú utolsó napjait meséli el, melyek egy önfeledt motoros utazást is tartalmaznak. Az elbeszélő a következő leírást adja erről a kalandjáról: „Gyakran megesett, hogy egy-egy gyorsabb útszakasz, váratlan döccenő után rémülten pillantottam a derekamra, vajon ott van-e még a kezed”. (13.) Ez a szituáció később, a kötet címadó elbeszélésében visszatér: „Poros országutakon vágtattunk, többször fel kellett költenem: éreztem elernyedni karját a derekam körül, és féltem, hogy egy merészebb ugratáskor leesik mögülem.” (107.) A helyzet megismétlése a hangulat megismétlésével jár: az olvasó megérti, hogy a két novella hősének érzelmei hasonlóak, mindkettőjükben ugyanaz a féltő szeretet munkálkodik.

S minden bizonnyal még mélyebb párhuzamokra, más kidolgozott motívumokra is felfigyelnénk, ha újra kezünkbe vennénk Potozky könyvét. Félő azonban, hogy a Nappá lett lámpafény szürkébb darabjai, a kevésbé jól sikerült szöveghelyek, és az egész köteten érezhető megcsináltság elveszik a befogadó kedvét az újraolvasástól, s ezzel a mű fel nem fedezett kincseit is megfosztják a felszínre jutás esélyétől.