Kopásálló varázs – Mikor a tengerpart megtalálja hűséges imádóit

Dinard világa – Eugéne Isabey szemével – a Louvre-ban és Mariano Otero képei Dinardban

(Eugène Isabey (1803–1886) Par les ruelles et par les grèves)

(Mariano Otero De Madrid á Dinard)

Ritkán kiállított, kultúrtörténeti szempontból is érdekes akvarelleket mutatott be látogatóinak az idei nyári szezonban a Louvre. Július 5-től szeptember 17-ig Eugéne Isabey (1803–1886) festményei foglalták el a hatalmas múzeum egy „piciny” kiállítóterét. Az őszre várt hatalmas attrakció – az iszlám művészetnek szentelt kiállítóterek megnyitása – mellett a Louvre nagy hangsúlyt fektet grafikai gyűjteményének a bemutatására is.

Isabey fiatal éveiben a Louvre-ban dolgozott és számos munkát vásároltak meg tőle. A gyéren rendelkezésre álló források szerint korának elismert művésze volt, szintén festő édesapjával együtt több megtisztelő címet és díjat kaptak. Isabey neve mégsem annyira ismert, mint kortársaié, Jongkindé vagy Delacroix-é. Leginkább a tengeri jeleneteket – hajókat, hajótörést –, valamint a történelmi eseményeket ábrázoló munkáit szokták méltatni, de külön fejezetként kezelhetőek azok az évek, melyekben Bretagne és Normandia partszakaszait örökítette meg, többnyire akvarelleken. Ha végigtekintünk az 1820-as, 1830-as években készült képeinek címein, azt hihetnénk, hogy Isabey az elegáns francia nyaralóhelyek festőjévé vált, mint például Boudin, aki ugyanezeken a helyeken járt. Ez azonban óriási hiba, hisz a két festő alkotásai közti kb. ötven év többet jelentett a francia tengerparti halászfalvak és kis kikötők fejlődésében, mint a korábbi évszázadok. 

A képek vizsgálatakor az egyik legfontosabb tényező tehát a dátum. A tizenkilencedik század végén ment ugyanis végbe az a rohamos fejlődés, melynek eredményeként a korábban lakatlan tengerpartok virágzó nyaralóhelyekké váltak. A Monet és Boudin által lefestett ragyogó Trouville, Varengeville Isabey idejében még ismeretlen és elmaradott vidéknek számított a párizsiak körében, a század végére, a vasútvonalak kiépülésével azonban az egyik legfelkapottabb kirándulóhellyé váltak. Isabey képein Varengeville, vagy a bretagne-i Saint-Malo középkori arcát mutatja. Az akvarelltechnika segítségével is képes volt megörökíteni a kiválasztott épületek jellegzetes díszítéseit, finom kézműves remekeit. A néző szemei előtt megelevenedhetnek a dicső történelmi események – Saint-Malo évszázadokon keresztül Franciaország jelentős tengeri kikötőjének számított. Innen indult felfedező útjára Jacques Cartier és ide vonult vissza a belvárostól távoli birtokára, miután I. Ferenctől nem olyan elismerésben részesült, mint amire számíthatott volna. Saint-Malo egészen a második világháborúig megőrizte katonai jelentőségét, amikor is a német bombázások során a város legalább nyolcvan százaléka elpusztult. A háború után az egész várost rekonstruálták, a hangulat, a város látványa a távolból szinte azonos az Isabey képein megörökítettekkel. Mindazok számára, akiknek fontos Saint-Malo történelmi múltja, egy-egy kisméretű festmény sokkal többet jelent puszta tájképnél. Sokaknak Chateaubriand jut róluk az eszébe, aki szintén a város híres szülötte volt.

A Saint-Malóval szemközti parton fekszik Dinard, korábban Dinard-Saint-Énogat, még korábban Saint-Énogat városa. Dinard egy tengerparti kisváros Bretagne-ban, Franciaországban. Ennyivel azonban nem lehet jellemezni azt a hihetetlenül bájos üdülőhelyet, ami teljes egészében a tizenkilencedik-huszadik század fordulóját idézi. Strandjainak panorámáját tekintve megmaradt annak, aminek megálmodták. Luxusüdülőhelynek Grand Hotellel, Royal Hotellel, Casinóval és termálfürdővel. Minden a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján született meg, s mivel a várost elkerülték a háború pusztításai és a huszadik-huszonegyedik századi telekspekulációk következtében végbement bontások, a mai napig Észak-Bretagne egyik gyöngyszemének számít. Klímája is eltér a környékbeli településekétől, itt még a pálmafák is megélnek. Ma minden a turistákról és a nyaralókról szól, Isabey idejében azonban még minden vad volt; látta a tiszta partszakaszt, az üres sziklákon visszaverődő tenger habjait, és a halászok kis kunyhóit. Képein szinte egy lélek sincs, minden a tájról és a fényekről szól. Bámulatos a La Baie de Dinard című képe, különösen, ha ismerjük e partszakasz mai arculatát, és össze tudjuk vetni a panorámák különbségeit. Isabey kitűnően vissza tudta adni a folyamatosan változó tenger színét és a hirtelen előbukkanó haragos felhőket. A Louvre kiállításán több tucat festmény eleveníti meg Dinard és Saint-Malo környékének, valamint a normandiai partoknak a természeti szépségeit.

Talán Isabey emlékének is köszönhető, hogy Dinard büszke a művészek körében elterjedt hírnevére és híres látogatóira. A város legnagyobbja Picasso, aki a húszas években kedvelte meg a strandot, ahol számos skiccet, rajzot készített, majd pedig az itteni nyaralások emlékeiként születtek meg azok a különös fürdőzős képek, amelyeknek feltételezett modellje a fiatal Marie-Thérése volt.

Dinard a kilencvenes években hatalmas kiállítást szentelt Picassónak, melyen a spanyol festő színpadi díszleteinek is emléket állítottak, igazi, színházi körülmények között. De az elmúlt években Francois Pinault botrányt kavaró gyűjteménye és Fernando Botero szobrai is megfordultak itt. Dinard tehát rajong a művészetért és gondoskodó szeretettel ápolja az itt megfordult írók, költők – Henry James, Judith Gautier, Paul Valéry – vagy a híres amerikai festő, John Singer Sargent emlékét.

A település több mint négyszáz regisztrált műemlék jellegű villával büszkélkedhet, amelyek közül elhelyezkedése és szépsége miatt a Villa Roches Brunes a leghíresebb. A villa azért érdemel kiemelt figyelmet, mert néhány évvel ezelőtt kezdték el a restaurálását, termeit fokozatosan nyitják meg a látogatók előtt, melyekben minden nyáron időszaki kiállítást rendeznek. A ház a Pointe dela Malouine-onáll, ami Dinard leggyakrabban fotózott része. 

1865-ben a Malouine-pont még Duc d’Auduffret Pasquier tulajdona volt – itt állt a herceg kastélya. A területet 1879-ben eladták, a Poussineau család vásárolta meg, akik felparcellázták a területet és fokozatosan kiárusították. Felkérték Saint-Brieuc városának építészét, Alexander Angiert, hogy készítsen villa-terveket, a leendő tulajdonosok számára. Az építkezések jelszava a „látni és látva lenni” lett, s a korábban lakatlan terület az arisztokrácia és a tehetős művészek nyaralóhelyévé vált.

A Villa Roches Brunes 1893 és 1896 között készült el, a híres párizsi divattervező, Emile (Félix) Poussineau megrendelésére. Ő volt III. Napóleon feleségének, Eugenie császárnénak a fodrásza és ruhatervezője, híres szalonja Párizs belvárosában állt. A művészettörténészek azt feltételezik, hogy ő tervezte a Sargent festményén látható híres „Madame X” ruháját, ami hatalmas botrányt kavart az amerikai festő portréja körül. A tény nem bizonyított, az viszont biztos, hogy Poussineau több ruhakölteményt is készített a kép modelljének.

2012-ben a villa vendégművésze volt az 1942-ben született spanyol festőművész, Mariano Otero.

Otero Madridban született. 1956-ban, édesapját követve – aki újságíróként a Franco-diktatúra elől menekült – érkezett Franciaországba. 1957-től 1962-ig a rennes-i szépművészeti iskola diákja volt, és már ekkor megalapította testvérével és Clautilde Vautier-vel az Atelier des Trois-t, mellyel 1962-ben be is mutatkoztak egy rennes-i kiállításon. A hatvanas évek sok sikert hoztak számára, Deauville-ban és Cherbourgban művészeti versenyeket nyert, 1968-ban pedig megadatott számára a nagy lehetőség, egy spanyolországi kiállítás, a nevezetes Valladolidban. 

Több külföldi és franciaországi bemutatkozás után fontos állomása volt pályájának az 1982-es párizsi, Grand Palais-beli kiállítás, ami L’Art Espagnol á l’immigration á travers l’Europe címet viselte. 1992-ben ismerkedett össze a galériás Thierry Dobé-val és Annie Hamard-ral, akik számos kiállítást szerveztek számára Párizsban, Londonban, Brüsszelben, Dinard-ban és New Yorkban. 1994-ben és 1998-ban is kiállított Madridban, most pedig az elmúlt ötven év anyagából rendezhette meg retrospektív kiállítását. Fiatal kora óta vonzódik Dinard-hoz, ami rennes-i lakóhelyétől csupán nyolcvan km-re van. Gyakran elmerengett a városka művészeti múltjának gazdagságán és inspirálták a színes, vidám tengerparti jelenetek, a fürdőzők, a csíkos kiegészítők, a labdázó emberek. Legelső festményeit a spanyolországi borzalmak ihlették és csak fekete-fehér képeket készített, ezeket azonban később megsemmisítette.

A dinard-i anyag életművének két nagy témája köré csoportosul: a villa földszintjén és az első emeletre vezető lépcsőfeljáróban, valamint a szobák előterében a fürdőzők világának szentelt vidám, vicces festményei és szobrai láthatók, az emelet többi részébe pedig az argentin tangó iránti szenvedélyének lenyomatai kerültek.

Otero 1994-ben egy argentin tánccsoportnak segédkezett Madridban, s ettől kezdve nem tudta elfelejteni a táncosok mozdulatait, ruhájuk ragyogó színeit.

Leggyakrabban pasztellel dolgozik, úgy véli,   ez képes legtökéletesebben visszaadni a vörös anyag különlegességét. Táncosokat ábrázoló képeinek nőalakjai a femme fatale-típus megtestesítői, fürdőzői viszont jól megtermett „súlyos” hölgyemények – „nem szeretek vékony testekkel dolgozni” – vallja a mester. Tango au chapeau– Tango kalapban – ez lett leggyakoribb témája, mely számtalan verzióban látható e retrospektív kiállításon is. Férfiak és nők – a vágy és a szenvedély művészi megformálói – töltik meg a falakat, a földszint kis üvegvitrinjei alatt pedig kisméretű rajzokon a már elfáradt, megfáradt táncosokat, a mulatók vendégeit láthatjuk. Oterót 2007 után másodszor is felkérték a Festival du film britannique plakátjának megtervezésére; Dinard 2012 őszén 18. alkalommal ad helyet a brit filmek rangos fesztiváljának. S hogy kinek a szobra áll a sétányon? Hát Alfred Hitchcocké…