A holló színeváltozása

A Fekete holló száll a szemében című versében írja Géczi János: „A lélek picit ül még a széken / mikor az ajtón teste kilépett, / a huzat téblábol a szőnyegen / és mocorognak a falon fények.”[1] Fal, henger, rajtuk a plakátok, elfedik egymást. A Tépett plakátok, 2009 sorozatban a tépettség még nem jelent szaggatottságot, sőt agresszivitást sem, csak el- és szétválást, szétvágást, hasítást. A Metszet, 2010 sorozatban a hír- és reklámszövegek rendeződnek színes alakzattá, szövegfolyammá. A Kolozsváron bemutatott képversekben (Címképek) egymáshoz tapadnak a szilánkok, ékek, csíkok, fehérek, kékek, pirosak. A művész: „Mozgósította is az ismert, vagy általa kimunkált technikákat, vizuális nyelvi eszközöket. A xeroxon, kollázson, betűmezőn, roncsolásokon és gyűréseken kívül elsősorban a jel-archeológiára: a tervezett véletlenre gondolok.”[2] Ismét térkörnyezetünkre irányítva figyelmünket. Az elsimulás, a belesimulás mellett látni, érezni a tömörséget, a szalagperspektívát, az agressziót (cellulózroncsok) is, ahogy ezekhez a köztéri (plakát, hirdetés, reklám) és kézbe vehető (újság, hetilap, folyóirat) tárgyakhoz, jelekhez viszonyulunk.

A plakátdarabok színe többnyire piszkosfehér, átitatódva korábbi festékmaradványokkal, ragasztóval. Csupasz, lepusztított világ, létrejön az üresség tere, amely egyben az emlékezésé is, mert szemünk (agyunk) próbálja kiegészíteni a hiányzó részleteket. Szombathy Bálint[3] még arról ír, hogy Géczinél az olló és újságpapír kapott nagy szerepet. A roncsolás mellett a mostani képversei inkább a fosztást, a hántást, sőt a nyúzást mutatják. Elővillan a hús, az izom, az ideg. Elhal valami és újra életre kap. Átváltozás, kiválás és összemosódás van. A képverseket fényképnek, a fény és a szín fotometriájának is vélhetjük, a véletlen egy adott pillanatának, a valóság hű tükörképének, dokumentumának. A leszakított, összefüggőségét elvesztett tér és üzenet olvashatatlansága tűnik szembe. Tapéta alá dolgozva kapunk és látunk ilyen felületet. Bálázott papír- és rongyhulladék telepen járunk. Eltüntetnénk valamit a világból, vagy éppen azt a pillanatot ragadjuk meg, amikor már tetten érhető az eltűnés, az áttörés, a lefedés, az átfedés, a megőrzés. Mind egyszerre van jelen, hogy „a kép a szín intenzitásával, az irányok és motívumok folytonos transzformációján keresztül váljon élővé.”[4]

Egyik haikujában így ír Géczi: „fű, bokor, virág / csíz, istenhozzád, lepke / Istenem, volt világ.”[5] Volt. Keressük a jövőben, és nem ott, ahol történt. Keressük a jelenben, és nem ott, ahol van. A plakát, újságlap, címoldal, reklámszöveg, nyomtatva, vizuális formában – volt, ha szemünk előtt is van. Egy pillanat a plakát, ha hónapokkal előbb jelzi, mi fog majd történni. Tehát a jövő is. Hírmondó, amit elpusztítanak. A címlapot letépik, levakarják, átfestik. Maradvány, foszlány. Kifakul, marad a levakarhatatlan, csonka test. Déry Tibor naplójegyzeteiben[6] olyan dolgokat kapcsolt össze, amelyek között nem volt kapcsolat. Látszólag. Géczi sem enged a látszat csábításának. Nála nem a szöveg keresi a helyét, hanem a szöveg helyébe lép a kép. A kép válik szöveggé, amit nekünk kell dekódolni, megírni, tudva, hogy a művész felülírja önmagát is.

A képi felületen előtűnik az alap, a falmaradvány, a vakolat. Géczi a falig megy el. A görög és spanyol szövegrészletekben megszűnik az érthetőség. A felszámolódást, és egy másfajta értelmezhető alakzatba való átmenetet ragadja meg a költő. Mintha régi görög verset olvasnánk, befejezetlen művet. Az idő nem őrizte meg számunkra csak a töredéket, és ezzel az élet befejezetlenségét érezzük, a részekben leljük meg az egészet, és nem fordítva. „Géczi a költői életút során útjába kerülő dilemmákat, az egymásból kibomló kérdéshalmazokat vázolta újra, tudván, hogy csak a részek felől mutatkozik az egész.”[7]

Szakaszol is a költő, négyzetes világot hoz létre, akár egy táblaképet látnánk, kék és fekete. A felület rács olvashatatlan, de határokat jelöl, megidézi a bezártságot, egyik felülettől a másikig tart az út. Jackson Pollock festék nélkül. Az egyik képversen világosan olvasható a Rolex márka neve, látható az aranyszín, aranypénz és aranylánc formájában. Istent helyettesítenék? Gazdag világ, sugallja a kép. A középkori kódexek illusztrációit illuminációnak nevezték. Ma már nem használják ezt a kifejezést. Számunkra Géczi illuminátor. Egy női fejből kiszakít egy darabot, rájátszik a milói Vénuszra, akinek testét csak töredékesen ismerjük, mégis csodáljuk. Látszik a vakolat. Kikopik alólunk a szék, a szőnyeg, az út, csak egy sírfelirat marad utánunk, vagy az sem?

Néha graffitiként hatnak a megtört, lefedett feliratok, a kék színnel kirajzolt görög betűk. A plakátok, címek napok alatt elavulnak. Átragasztják őket. Eldobjuk a tegnapi újságot. A költő visszametsz, belemetsz a papírrétegekbe, felfedi őket. A papír elavul, elromlik, foszlik, kirojtosodik. Nincsenek összefüggő verssorok, csak képcsíkok, képszeletek, fény- és színváltozatok. Látásunk odavetíti a komplementer színpárt az adott szín mellé. Géczi képnyelven kommunikál velünk, a szavak előtti világba visz bennünket, amikor még nem volt nyelv, ha volt is, nem voltak még mondatok, csak jelek. Piros, kék, fekete, zöld és sárga. Színek voltak. Naplementék, napfelkelték, villámok, zöld erdők, lombok, és a tél fehérje. A bogyók pirossága, mérge.

„Aztán visszaáll a rend a helyére, / nincs a párnának se hulláma, se fodra, / de este két hold jön fel az égre / és nincsen egyiknek sem foltja.”[8] A képverseken szeletek, csíkok, vonalak, határok vannak és elvétve foltok. Hiányos jelek, és nem fároszok, hogy irányt tudjunk tartani a segítségükkel. Nincs tiszta felület, az élet nem kezdhető újra, csak folytatható. Géczi a jelenlétben hiányt tár fel és a hiányt egészíti ki, miközben újabb hiányt vesz észre, és maga is hiányt teremt, sőt hiánnyá válik, mert nincs minden jelenségre szavunk. Dialógust folytat a befogadóval úgy, hogy nincs szöveges párbeszéd. Ősírás, képírás van, „az érdeklődőt képekből olvasó nézővé avatja.”[9] Ez az igazi paradoxonja képverseinek.

„Figyelem, ahogyan onnan idegondol. A térbe, / amelyet még látott, középre állok, amelyben engem, / nyilván, nem talált meg, csak éppen kereshetett. / És azt, ahogyan hozzá átgondolok.  És hogy ahogyan / elmerül.”[10] Keressük mi is a fel nem lelhetőt, a ki nem mondott szavakat, a közepet. Törlődik a jelen és a múlt, mintha nem is léteztek volna. Nincs közép. Akár saját magunkat is értelmezhetnénk így, elmerülünk. A képversek a keresés és megtalálás versei is, sőt a nem találásé, az elvesztésé is. Géczi lebont és újraépít, megszűnik a szó, de feléled a kép. A nyelv előtti és utáni állapot. Trauma, elfelejtettünk beszélni, valakit szélütés ért, és most próbál visszaemlékezni a múltjára. Bekattan valami, áramütés éri, megjelenik egy arc, de hiányos, hiányzik egy részlet. És rádöbben, hogy leginkább önmaga hiányzik önmagából. A nyelvhez fordul, és közben a nyelvét veszíti el. Ki látott engem?[11] – kérdezi. Néha úgy vagyunk vele, mint a ritka madárral. Kevesen látták. Fehér holló. Picit ül az ágon.

Géczi János: Címképek (kollázsok, dekollázsok) kiállítása

Bulgakov Irodalmi Kávéház, Kolozsvár.

III. Kolozsvári Magyar Napok. 2012. augusztus 13 - október 13.