„Láttam, Uram, a hegyeidet”

(József Attila: Isten)

A csíkszeredai-pannonhalmi festőművész kiállítása 2012. november 30-ig látható a Bezerédj-kastély kiállítótermében.

 „Láttam, Uram, a hegyeidet / S olyan kicsike vagyok én” – kezdődik József Attila Isten című költeménye. Gaál András életút-képeire szabadon átalakítva alkalmazhatók ezek a sorok: ’Láttam, Uram, hegyeidet, s ennek festője lettem én.’ A Marosfői táj, Szárhegy, Délhegy, Viharvert katonasírok a Hargitán, Hegyeim című itt megtekinthető művek mind azt mutatják, hogy az alkotó „a hegyekre emeli szemét”, illetve odateszi a szívét, hogy hallja a földanya szívének dobbanását. Az Anyaság (1977) akvarelljének körbefolyó sávjai, olyanok, mint az erdélyi hegyek patakjai (Vizek eredete 1970, Forrás 1977) , vagy földsávjai (A mező ritmusa), amelyek az emberi élet alapjai. Az anya fejével, pontosabban hajával érinti a kozmikus földerőket, ahogy a gyermek az anyja arcát. A barna arcú anyát és gyermekét értelmezhetjük földanyának és a föld megszületett fiának. Gaál András a földanyát szeretettel nézi, akár kertészkedik, akár fest, a földet szépíti, újra teremti. Talán a Hortobágy szerelmesét, Madarász Gyulát, aki nemrég távozott el a földről, hasonlíthatjuk hozzá. Gaál András Őszi hangulat, Őszi impresszió című képeinek testvére Madarász Gyula Hortobágy ősszel és a Sárga ősz című műve. De mindkét kortárs, sőt látótárs alkotó láttatja a szépség, a szabadság hiányát is. Gondolhatunk az itt szemlélhető Tar oldalra vagy az Embertelen környezetre, illetve Madarász Gyula életművében a Pusztuló örökségünk képére.

Gaál András Bánat című alkotásának sötét tónusa (1966) jól kiegészíti az Anyaság örömtől szinte zenélő színeit, amelynek rokona a Feleségem (1963) sárga-zöld színárnyalatú meditatív akvarellje. Bánat nélkül nincs öröm, a szülés fájdalma nélkül nincs születésöröm. József Attila idézett költeményének is kulcsszava a bánat, mert az ember se szóval, se képpel, se tettel nem tudja magát, vágyait úgy kifejezni, ahogy szeretné, ahogy a hegyek, a füvek önmagukat adják: „S ágyam alatt hál meg a bánat: / Mért nem tudom hát sokkal szebben? / Mint a hegyek és mint a füvek / Szívükben szép zöld tüzek égnek / Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik / S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban / Ott állsz az utjuk végén –”.

Minden csak hasonlat, a természet, akár az emberi természet Janus-arcú, egyrészt ott élnek a megszépítő, éltető emlékek a szívben, és megadják a nélkülözhetetlen életenergiát a napi küzdelmekben. Az ércnél maradandóbb emlékek fejeződnek ki a szülőföldet idéző Marosfői táj-ban, a férfikor teremtő aranykorát a Szárhegyi műemlékek idézik meg, az új otthonra találás békéjét a Tóthegy eleveníti meg. A Magányos fenyő, az Elhagyott temető, a Túlélés szigete, a Havasi legelő, Vihar és Vihar II) másrészt viszont az erőről lassan lemondó, a küzdelmes békességű, az elveszett társakat sirató művész életérzése. A fiatal József Attila idézett versének utolsó sorai talán ezt a lemondást is elővételezik: „Meg nem zavarlak, én Uram, / Elnézel kis virágaink fölött.”

A konkrét látványt átlényegítő látásmódtól az elvontabb belső impressziók felé halad Gaál András külső-belső útja (Szárnyalás, Dallam, A mező ritmusa, Utak). A művész a „földszivárványt” keresi, az elveszett édent szeretné magában és a vásznon megteremteni. Keressük mi is, járjunk vele kép-útjain, hogy a föld zenéje, dallama szívünkben visszhangozza: „Láttam, Uram, a hegyeidet”.