Mondjátok meg a magyaroknak, hogy mosolyogjanak! Nyomtatás
FacebookGoogle bookmark

 


Ausztráliában járt az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Magyar Írószövetség küldöttsége február és március fordulóján. Öt szerző – az E-MIL részéről László Noémi, György Attila és Király Zoltán, a MÍ küldöttjeként Rózsássy Barbara és Szentmártoni János – látogatta meg Canberrában, Melbourne-ben és Sydney-ben az ottani magyar közösségeket.

– Hogyan került a Magyar Írószövetség és az Erdélyi Magyar Írók Ligája a messzi Ausztráliába? Bizonyára nem önköltségesen – ki segített?

László Noémi: – Ha segítségnek nevezhető valamely kiírásra benyújtott sikeres pályázat, akkor a magyar állam, de kicsit úgy, ahogyan Isten a mondásban: „segíts magadon, és Isten is megsegít”.

Szentmártoni János: – A Nemzeti Együttműködési Alap Nemzeti Összetartozás Kollégiumának pályázatán nyertünk, amelynek épp az volt a célja, hogy a diaszpórában élő magyarsággal való kapcsolatfelvételt és kapcsolattartást elősegítse.

Király Zoltán: – Az E-MIL és a Magyar Írószövetség közösen benyújtott, nyertes pályázatának segítségével jártunk Ausztráliában.

australia1

– Mennyi időt tudtatok ott tölteni, és milyen városokban, rendezvényeken léptetek fel?

L. N.: – Két hetet töltöttünk Melbourne, Canberra, Sydney városokban. Felléptünk az ausztráliai magyarok találkozóján, a Hungarofesten, felolvastunk a melbourne-i Magyar Házban (a Bocskai Központban), a canberrai Magyar Nagykövetség Millenniumi termében, Sydney-ben a Délvidéki Magyarok Szövetségének találkozóján, a Szent Erzsébet öregotthonban, a Deák Kör rendezvényén.

K. Z.: – Mindezt körülbelül 36 000 kilométer utazással fűszerezve. Számomra talán a Sydney melletti öregotthonban tartott felolvasásunk a legkedvesebb, nem gondolnánk például, hogy egy ott élő, nyolcvan körüli öregúr naprakész információkkal rendelkezik az erdélyi magyar irodalmi élet eseményeivel kapcsolatban.

– Az idők során öt hullámban érkeztek oda magyarok, mintegy 65 ezren lehetnek a kontinensországban. Mi a benyomásotok az ottani magyarságról, valódi közösséget alkotnak-e, avagy inkább a feloldódás, beolvadás jellemző rájuk? Mennyien gyűltek össze az író-olvasó találkozókon?

L. N.: – Bennem két hét alatt nehezen alakul ki becsületes kép egy ekkora kontinensen szétszórtan élő magyar közösségekről. A nyelvápolással kapcsolatos kérdés tűnik problematikusnak: az idősebb korosztály úgy érzi, rendkívül nehéz a fiatalokat rávenni arra, hogy magyarul ne csak tudjanak: beszéljenek is. Amúgy az író-olvasó találkozókon mindenhol többen gyűltek össze, mint itthon (Erdélyben – K. F.) vagy Magyarországon hasonló jellegű eseményen.

Sz. J.: – Nagy élmény volt, hogy szinte valamennyi emigráció képviselőivel találkozhattunk. Az öregek otthonában szerintem még az 1945-49-es emigrációból is voltak hallgatóink, a fesztiválon beszélgettünk egy ’56-os menekülttel, aki ott futott be szép karriert, az egyik helyi pártfogónk, „Vergiliusunk”, aki szárnyai alá vett minket, és igyekezett minél több mindent megmutatni Sydney-ből, a ’70-es években ment ki. De olyanok is kíváncsiak voltak ránk, akik már a rendszerváltás után kerültek oda: vagy a cégük küldte őket, vagy ott találták meg a szerencséjüket. A Hungarofesten évente mintegy 1000 magyar sereglik össze Melbourne-ben, hogy együtt ünnepeljenek, magyar ízekkel, magyar tánccal és egyéb kulturális programokkal erősítsék magukban identitásukat, de maga a rendezvény az ausztrálok, illetve mindazok számára is nyitott, akik érdeklődnek a magyar kultúra iránt. A legújabb generációk problematikája a beolvadás, az anyanyelv megőrzésének a kérdése, és nemcsak a vegyes házasságokban. Ugyanakkor jó volt látni, hogy mind a fesztiválon, mind pedig egyéb fellépéseinken számos fiatal is jelen volt. Mindhárom városban úgy láttam, hogy a közösségek összetartanak, tekintélyes központokat, templomokat építettek fel maguknak az évtizedek során. A lelki és kulturális élet épen tartásában egyébként oroszlánrészt vállalnak ottani református lelkészeink is. A nagyobb író-olvasó találkozóinkon 50 és 100 fő között mozgott a közönségünk. Voltak kérdések, hozzászólások, megrázó egyéni sorsokra és történetekre derült fény. S nem csupán ránk és a szakmánkra voltak kíváncsiak, hanem az anyaországi eseményekre is.

K. Z. – Kétségen kívül közösséget alkotnak, amelyen belül külön közösségek vannak, ezek között pedig nem mindig van átjárás. Úgy tűnt, a délvidéki, erdélyi és kárpátaljai magyarok szervezetei tudnak jól együttműködni. A beolvadást pedig lelkes szervezők próbálják fékezni, magyar nyelviskolákkal, néptáncoktatással, cserkészettel. Az ausztráliai felolvasókörutunk létrejöttében nyújtott segítségért külön köszönetet illeti Sikó Anna nagykövet asszonyt, valamint Dézsi Csaba melbourne-i református lelkészt, aki nélkül egészen biztosan elvesztünk volna a kontinensen. Az irodalmi estek szervezéséért köszönet Ilosvay-Egyed Katalinnak, az Új-Dél-Walesi Magyar Szövetség elnökének, Deák Zoltánnak, a Délvidéki Magyar Szövetség elnökének, valamint Lédeczi Dénesnek, a paramattai Szent Erzsébet Otthon plébánosának.

australia2

– Voltak-e jelen a rendezvényeken más óceániai emigráns magyarok? Vagy hallottatok-e olyanról, hogy szervezetten kapcsolatban volnának az ausztráliaiakkal? Mi itt, a Kárpát-medencében valószínűleg nem tudjuk felfogni az ottani távolságokat…

Sz. J.: – Fogalmam sincs. Új-Zéland például nincs messze, ott is szép számmal élnek magyarok, így könnyen elképzelhető, hogy voltak onnan is.

K. Z.: – Nem tudnám megmondani. Tény, hogy a Kárpát-medencéből nézve úgy tűnik, Új-Zéland közel van Ausztráliához, ám egy repülőjegy többször drágább, mint ha Európán belül repülné az ember az 1500-2000 kilométert.

– Találkoztatok olyasmivel, amiről úgy érzitek, hogy feltétlenül meg kell írnotok? A közösségi oldalakon megosztott fényképek alapján azt gondolhatnám, nem is kevéssel…

L. N.: – Nem mondanám, hogy konkrétan valamit szeretnék feltétlenül megírni. Úgy érzem, az ausztráliai élmény egészében sok mindent változtatott világlátásomon. Ám ahhoz, hogy ez pontosan megfogalmazódjék, időre van szükség. A sok minden közül azért kiemelném, mennyire fenomenális múzeumszervezők az ausztrálok: a semmiből is hasznos, szép, maradandó élményt nyújtó kiállítást képesek kiügyeskedni.

Sz. J.: – Biztos fognak versek születni az élményből, nem beszélve arról, amikor majd a memoárjainkat írogatjuk… Valóban sok mindennek le kell még ülepednie. Amennyit érzékeltünk az ottlétünk során, azt tapasztaltuk, hogy az ausztrálok vendégszerető és segítőkész nép. Nem gőgösek, mint az amerikaiak, és nem idegbetegek, mint az európaiak. De persze nem akarok általánosítani egyik esetében sem. Rám nagy hatással volt, hogy a magyarok mennyire örültek érkezésünknek, programjainknak, hiszen ilyen szervezett irodalmi turné még soha nem volt arrafelé, és általunk talán szippanthattak egyet a hazai levegőből is.

K. Z.: – Nyilván találkoztunk, de ezeket most nem árulnám el, majd versben. A legszimpatikusabb az ott élők hozzáállása az élethez (nemzetiségtől függetlenül), minek a lényege: bármilyen természeti katasztrófa (erdőtűz, árvíz stb.) bekövetkezte után azzal biztatják egymást: No worries, mate! (Ne törődj, cimbora!), és kezdik újraépíteni az életük. Melbourne és Sydney között félúton egy felvidéki származású magyar hölgy panziójában szálltunk meg, aki eljöttünkkor azzal bocsátott utunkra: – Mondjátok meg a magyaroknak, hogy ne legyenek olyan búskomorak! Mosolyogjanak, mert az élet szép!

Király Farkas


( 5 Votes )
 
Főoldal
E-könyveink Ambroobook
Keresés
Ambroozia a facebookon
Lapteteje