az ágy alatt meddig rejtegetjük eldobozolt félemlékeinket?
van e idő, mikor már nem úgy van? nem úgy, hogy beleszédülünk?
egy kilógó zsinór is elég, hogy felhúzza a búgócsigát. és csavar. széttép a bűntudat.
ma az feszít, hogy szidtam az istent. előtte, azóta soha. egy ostoba játék miatt, tengerpartos volt az is. sós, mint az izzadság a halántékomon.
felütik fejük a szégyenek.
óvodában egyszer rosszul mondtam anyukám vezetéknevét. úgy tűnt, nem tudom. kísértenek, mint a fehér part, amiről álmodni szoktam. amin naphosszat sétálok. és nincsenek. nincsenek lábnyomaim. máskor van a homokban valami szürke is, valami homályos, meg érzek egy kis húgyszagot. ilyenkor balaton. szalad a part, sorban homokvárak. az egyikben én élek. van árok és híd is, erkély meg ablak a bástyáimon. és zászló. és én vagyok a mezítlábas is. (még jó, hogy.) minden nap földig rombolom.
mert ők olyan nagyon szépek voltak
fákra emlékszel. főleg rájuk.
kérgük illatára. az ízére is egy kicsit.
árnyékuk átszövi az udvart.
a tied közöttük elveszik.
kukoricát morzsolsz a piros sámlin.
nem bírja még a kezed. hagyod is.
más dolog is piszkálásra késztet.
a terasz oldala pikkelyes, a pikkelyen vékony réteg moha.
ahol megnő, onnan kikaparod.
fekete ívben végződik a köröm.
a fák alatt mozgás van.
járkálnak derékban végződő emberek.
csak törzsük van.
mint a fáknak.
meg munkásnadrágjuk és bakancsaik.
vagy otthonkájuk.
és ki tudja, hol végződnek.
az arcukat te rajzolod.
sosem tévedsz.
ez így
igaz.
…
Döntő dolgokat nem láttam soha
A pitypangokat fújom szét a szélben.
Iparkodom – legalább ebben.
Nem gyújtom fel készakarva öregapám lámpásait.
Nehéz munka ez. Nem kevés.