FacebookGoogle bookmark

Horváth Nóra

A halhatatlanság pávatollai – a Szépségnek szentelt élet reneszánsza

(Guy Cogeval, Yves Badetz, Stephen Calloway, Lynn Federle Orr: Beauté, Morale et Volupté dans l’Angleterre d’Oscar Wilde. Musée d’Orsay, Skira Flammarion, Paris, 2011)

12 2 essze42011-ben a párizsi Musée d’Orsay, a londoni Victoria & Albert Museum és a Fine Arts Museum of San Francisco összefogásából egy egyedülálló utazó kiállítás és egy gyönyörű katalógus született, mely 2012-re sem veszítette el aktualitását, hisz az amerikai közönség ezekben a napokban is megcsodálhatja a 19. századi európai művészet legpompásabban kivitelezett műtárgyait. A magyar közönség számára kevés lehetőség nyílik a brit századvég művészetének megismerésére, ezért fontosnak tartom e határokon átnyúló munka eredményei – a kiállításhoz született katalógus, és a tárlat – kapcsán röviden bemutatni a múzeumok kurátorai által érintett témákat és a felmerült problémákat. (Budapesten az Iparművészeti Múzeum 2012-es időszaki kiállítása révén a magyar érdeklődők is testközelbe kerülhetnek e korszak alkotásaival, a két kiállítási anyag azonban nem ugyanaz.)

Beauté, Morale et Volupté dans l’Angleterre d’Oscar Wilde (Szépség, Morál és Gyönyör Oscar Wilde Angliájában) című kiállítást London után, 2011. szeptember 13. és 2012. január 15. között Párizsban láthatta a nagyközönség. Párizs 2011–12-ben a téli időszakra olyan kiállításokkal rukkolt elő, amelyek a nyári szezont is felülmúlták. Fra Angelico, Cézanne, a Stein-család hagyatéka várta a művészetrajongókat, s ekkor még csak a kuriózumokat említettük. A Musée d’Orsay a hosszú évekig tartó felújítás és átalakítás után ezzel az időszaki kiállítással nyitotta meg kapuit az új évszázad új szemléletű látogatói előtt. Kiállításjáró művészetbarátok és a szakmabeliek számára rendkívüli terep lehet a francia főváros, hisz itt tisztán megfigyelhető mind a hagyományok ápolása, mind pedig azok a múzeum- és gyűjteményszervezési koncepcióváltások, amelyeket az információs társadalomban szocializálódott generáció igényei tettek szükségessé. Tény, hogy a múzeumlátogatási szokások változóban vannak, s e változások sokkal erőteljesebbek tőlünk nyugatabbra.  Párizs idomul és előre is szalad, új művészeti központot épít, de régi büszkeségeit is modernizálja. Ősszel nyitja meg az arab művészetet bemutató új részlegét a Louvre, melyhez évek óta alakítják a korábban irodák által elfoglalt épületszárnyakat. Nem elhanyagolható tény a decentralizációra tett kísérletük sem, hisz a metzi múzeumnyitás – a Louvre anyagából – egy lépés a főváros-központúság enyhítése felé, ez azonban hosszú távú koncepció, aminek eredményeit a mai, Párizsba tóduló turistaáradat még nem érzékeli.

12 2 essze1A Musée d’Orsay kiemelt jelentőségű a Párizsba utazók számára, különösen a Monet és Van Gogh festmények miatt, az előző évi nagy Manet-tárlat után azonban egy kevésbé ismert képi világot mutattak be időszaki kiállítótermükben, a Beauté, Morale et Volupté... címmel összeállított anyaggal. Tizennégy teremben festmények, szobrok, rajzok, bútorok, ruhák, használati tárgyak, anyagminták, tapétaminták stb. vezették be a nézőt egy esztéticizmussal átitatott világba. Sikerült kézzelfogható közelségbe hozniuk az 1860 és 1900 közötti angol művészetet. A teremben kitett szórólapok mellett audioguide – január elején – nem állt a látogatók rendelkezésére, bár a kiállított tárgyak melletti jelzésekből egyértelműen arra lehetett következtetni, hogy a szervezők terveztek hangos tájékoztatót is. A múzeumi könyvesbolt gazdag választékában a 19. század hangulatát megidéző CD-k, könyvek, katalógusok tucatjaiból lehetett választani, s még olyan ritkaságok is feltűntek, mint Walter Crane 1905-ben kiadott A Flower Wedding című albumának vászonkötésű reprint kiadása. A kiállítási katalógust angol és francia nyelven is kiadták, bár az angolt sokkal szebb minőségben, kemény kötéssel – igaz, így az ára is magasabb lett, mint a franciának. A képek minősége azonban mindegyikben első osztályú. Maga a katalógus három fő tanulmányból és egy interjúból áll, majd további négy fejezet gyűjti csokorba a fent említett múzeumok által kölcsönzött műtárgyakat. Az első fejezetben, Stephen Calloway, a Victoria & Albert Múzeum munkatársa az új szépségideál nyomán elterjedt életfelfogásról ír, amely esztéticizmusként került be a köztudatba. Lynn Federle Orr, a San Franciscó-i múzeumból, viktoriánus avant-garde-nak nevezi azt a rendkívüli megújulást, amely örökre megváltoztatta az angol művészet alakulását. Yves Badetz a Musée d’Orsay munkatársa pedig annak az új stílusnak a nyomába ered, mely az iparművészetek széles körben való elterjedésének köszönheti kivirágzását.  Mindannyian csak egy-egy gondolat erejéig érintik a korszakot meghatározó mozgalmakat, eseményeket, irányzatokat, helyszíneket és művészeket, de átfogó képet adnak azokról a hatásokról, melyek az iparművészet virágkorához és egy új, esztétikai elmélethez vezettek. (A téma tárgyalása során feltüntetett oldalszámok a francia katalógus azon oldalaira utalnak, melyeken a következőkben tárgyaltakhoz kapcsolódó témákról olvashatnak.)

12 2 essze2Oscar Wilde neve jól fémjelzi azt a korszakot, amely előtt a kiállítás tiszteleg, a tárlat azonban nem róla szól, hanem az esztétikai mozgalom kialakulásáról és Wilde kortársainak műremekeiről. A korszak művészetének jelszava a szépség, mely a magasabb társadalmi rétegek művészetre fogékony tagjai körében a létezés vezérelvévé, a művészek számára pedig etalonná válik. Oscar Wilde 1882-es amerikai körútja során a tengerentúli közönséggel is megismertette esztétikai elveit és az ideális lakberendezéssel kapcsolatos elgondolásait. Granville Hicks szerint a századvégi angol esztéták sokkal intenzívebben hittek a művészetben, mint a korábbi korok művészei, számukra a művészet jelentett mindent. Ragaszkodtak az erkölcs és a művészet különválasztásához és a forma tartalommal szembeni elsőbbségéhez. Ezek az eszmék Franciaországból, Charles Baudelaire-től és Théophile Gautier-től származnak, egyértelműen hatottak Swinburne-re és Moore-ra és nyilvánvaló forrásai Whistler, Pater és Wilde műveinek. Bár a századvégi esztéticizmus nem közvetlenül a preraffaelita mozgalomból ered, a preraffaeliták előkészítették számára az utat. A művészet életre gyakorolt hatásának Ruskin és Morris által hangsúlyozott fontossága, a preraffaeliták szembeszegülése a művészi konvenciókkal és Rossetti állítása, mely szerint egy morális cél nem csak irreleváns, de határozottan káros is a művészetre, előrevetíti az esztétikai mozgalom későbbi fejlődését. A preraffaelitizmus gyökerei egyértelműen angolok, de a századvégi esztéticizmust nagymértékben meghatározta a francia l’art pour l’art mozgalom. Gautier a Mademoiselle de Maupin (1835) bevezetőjében elítélte azokat a kritikusokat, akik moralitást vagy hasznosságot kerestek, követeltek a művészetben. (36.) A l’art pour l’art mozgalom Angliában, Swinburne Poems and Ballads (1866) című kötetének kiadásakor, majd Notes on Poems and Reviews c. esszéjén keresztül kapott figyelmet, melyben határozottan tagadja, hogy az erkölcsi kérdések a művészetre tartozóak lennének. 1861-es, Baudelaire védelmére született esszéjében már kifejtette, hogy a költőnek nem az a dolga, hogy megváltsa, vagy átformálja kora társadalmát, hanem hogy jó verseket írjon. Ahogy Baudelaire, nem azt mondta, hogy a művészetnek soha nem lehet erkölcsi hatása, hanem azt, hogy az erkölcsi szándék – valószínűleg – tönkreteszi a műalkotást. James McNeill Whistler is kiállt a művészet erkölcsi felhangoktól való mentesítése mellett, mert a művészet – véleménye szerint – saját tökéletességével van elfoglalva és nem érez vágyat a tanításra. A swinburni, pateri és whistleri esztéticizmus fő dramatizálója és reklámozója Oscar Wilde lett, aki az esztéticizmus minden tendenciáját magáévá tette. Először a preraffaeliták követője volt. Hamilton, aki az esztétikai mozgalmat úgy definiálta, mint „Renaissance of Medieval Art and Culture”, a The Aesthetic Movement in Englandben szentel egy fejezetet Wilde-nak. Később Wilde-ot a francia hatás alatt álló esztétaként, dekadensként azonosították. Az esztéticizmus, a dekadencia, és az esztéta fogalmai számtalan meghatározást nyertek az elmúlt évszázadban. Az esztéticizmus címkéje alatt olyan egymástól eltérő filozófiák kerültek egy kategóriába, mint John Ruskiné vagy Walter Pateré. Ez a filozófiai sokféleség vezetett ahhoz, hogy az esztéticizmus égisze alatt folyamatosság és pillanatnyiság, elszigeteltség és beteljesülés iránti vágyakozás, valamint az anyagi világtól való elszakadás és az esztéticizmusnak, mint előkelő divatnak a kibontakozása egyenjogú alkotóelemként viták sokaságát generálhatta. Az esztéticizmus kapcsán gyakran felmerül a hedonizmus kérdése – ha ezt a vonalat követjük, akkor az ókorban kellene elkezdenünk vizsgálódásainkat, de ha az esztéticizmus egy másik lényeges vonását, a neki tulajdonított „arisztokratizmust” nézzük, akkor Franciaország és Anglia felé kell pillantanunk. Arisztokratizmus alatt természetesen az ízlés arisztokráciáját érthetjük. Franciaországban 1886-ban alapította meg Anatole Baju a Le Décadent című lapot, szerzői pedig kiáltványokat fogalmaztak az új korról és az új szellemiségről, melynek vezérmotívumai a kifinomultság és a nőiesség. A dekadens fogalmat a kulturális állapot megjelölésére először Théophile Gautier használta A romlás virágai előszavában. Ő nem csak híressé, de hírhedtté is tette költőtársát, és akaratlanul is egy mozgalom zászlajára tűzték a nevét, majd módszeresen félre is magyarázták szándékait, megállapításait. A „dekadens” jelzőt százötven-kétszáz évvel ezelőtt csak dolgokra és a közösségi létezés állapotainak leírására használták, személyek jellemzésére nem. Később azonban olyan magatartásformákkal kapcsolták össze, mint a dandy vagy a bohém. A dekadencia vizsgálatakor a szerzők néha e két utóbbi fogalmat is azonosítják, pedig nem tehetünk közéjük egyenlőségjelet. Matei Calinescu és Gene Bell-Vilada a l’art pour l’art és a protomodern esztétika feltalálását a bohémekhez kötik. E tárgykörben kihagyhatatlan Henri Murger munkája és az elhíresült Hernani-csata története. Calloway is megemlíti a nevezetes Hernani-csatát (12.), vagyis Victor Hugo Hernani című darabjának a bemutatóját (1830. február 28.), amely mind a bohémizmus, mind a l’art pour l’art történetében hírhedtté vált. A botrányt – a várakozásokkal ellentétben – nem Hugo darabja, hanem a nézőtéren, Hugo rajongóinak megjelenése váltotta ki, akik nemcsak viselkedésükkel, a darabot megszakító tapsaikkal vonták magukra a figyelmet, hanem feltűnő ruházatukkal is. Gautier, aki évekre népszerűvé tette a vörös mellényt a lázadó ifjúság számára, a század legnagyobb eseményeként tartotta számon a bemutatót. Úgy vélte, hogy ez a tiltakozás a fiatalság múlt ellen vívott csatája volt. Hosszas vizsgálódásba bonyolódhatunk az esztéta fogalmának elemzésével is. Ma már szakirodalmak százai adnak segítséget az esztéta fogalmának tisztázásához. James Eli Adams, Richard Dellamora, Elsie Bonita Adams, David Carrier, David J. Delaura, Linda C. Dowling például sokat tett azért, hogy megismertesse az olvasókkal a létezés azon formáját, melyben minden a szépségnek rendelődik alá. Az esztétikai életvitel azonban kevesek privilégiuma volt a múltban is, így a tömegek számára rejtett vagy érthetetlen maradt a dolog lényege és az esztéta fogalma inkább pejoratív tartalommal „gazdagodott”. Az esztétáról kialakult kép egyik legmeghatározóbb eleme a korabeli szatíra volt, melyek közül a leghíresebb, Gilbert és Sullivan Patience-sze, 1881-ből. (27.) A The D’Oyly Carte Opera Company által bemutatott előadás egy szerelmi történetbe ágyazva figurázza ki az esztétikai mozgalmat. Az egyik főhős, Bunthorne, esztéta, egy „Fleshly Poet” (érzéki költő), aki kedveli a medievalizmust, egy testvériséghez tartozik, Swinburne stílusában versel, egyébként pedig hosszú hajat viselő poseur. A preraffaeliták, Swinburne, Arnold és feltehetően Pater kombinációja, bár rögtön Wilde-ra asszociálunk. Bunthorne riválisa Archibald Grosvenor, a fiatal Oscar Wilde paródiája.  Wilde feltűnő öltözködésével, szokatlan hajviseletével és sziporkázó megjegyzéseivel senki előtt nem volt ismeretlen Londonban – az ismertség azonban a rajongók mellett ellenségeket is szerzett számára és ő lett a gúnyrajzok örök céltáblája. Az 1870-es, 1880-as években a Punchban is sokszor megjelenítették az ún. esztétát, virágokkal a gomblyukában és nevetséges beállításban. A korszak karikatúrái és obszcén rajzai a tömegek körében ellenszenves figurákká alakították az esztétákat, s így, egy iparművészeti kezdeményezésből és Walter Pater esztétikájából valami nagyon torz is született. Az esztéticizmusnak tehát van egy olyan „világa”, ami Beerbohm paródiáival, Gilbert és Sullivan operettájával, a Patience-szel, vagy George du Maurier Punchával hozható összefüggésbe, s talán még inkább Wilde karrierjével. De ott van szerencsére a brit esztéticizmus másik formája is, amit olyan írókkal kapcsolhatunk össze, mint Pater, Ruskin, Rossetti vagy Swinburne. Walter Pater (13–14.) művei az esztéticizmus „alapokmányai”, hisz művészek, esztéták, írók százai vallották magukat Pater követőinek és az esztéticizmus híveinek, The renaissance című tanulmánykötete, vagy a Marius az epikureus című regény alapján. Az 1880-as évek Angliájának szellemi életét teljesen felkavaró mű, az oxfordi diákok bibliái közé tartoztak, a francia „dekadensek” írásaival együtt. Walter Pater megfogalmazása szerint az esztéta számára a benyomások, az érzések, a hatások a fontosak, csak az érdekli, hogy rá nézve mit jelent egy-egy kép vagy vers és tartózkodnia kell a szépség metafizikai problémává avatásától. Az esztéta legfőbb jellemvonása, képessége a megindulásra, valamely szép dolog láttán. Pater, miközben az esztétikával foglalkozó egyén feladatait számba veszi, a sorok közt azt is megfogalmazza, hogy mi tekinthető egy műalkotás lényegének – az a „bűvös erő”, mely számunkra egy egészen különleges örömet okoz, s így minden egyes műnek, minden műfajban az a kritériuma, hogy alkalmas legyen a szemlélő örömének felkeltésére. Ezek szerint csak pozitív érzelmekről, felemelő, boldogító hatásokról lehet szó, csak a szépség számít, határozzuk meg bárhogyan is magát a fogalmat. Pater számára a reneszánsz különleges jelentőséggel bírt. A reneszánsz életérzés megfogalmazásával gyógyírt sejtetett saját korának problémáira is, az egyén felől közelítve: a kulcs a szemlélődő-rácsodálkozó egyén kezében van, maga az egyes ember a meghatározó. Paternél nem a társadalmi összefogás vagy a művészet mindenki számára való követelése kap hangsúlyt – mint például Ruskinnál. Nála az „élet igazi sikere”, „örökké […] eksztázisban lobogni”, minden pillanatban nyitottnak lenni a körülöttünk levő világ szépségeinek felismerésére. A kritikus szemlélődést állítja előtérbe és megerősíti olvasójában azt az érzést, hogy életünk meghosszabbításának és értelmessé tételének egyetlen lehetséges útja, a pillanat adta örömök kihasználása. Vágyódásról és szenvedélyről szólt műve zárószavában, amelynek The Renaissance című kötethez kötését a második kiadás során el is hagyták, attól tartva, hogy megzavarja az ifjak lelkét. Ami az ifjakat elcsábíthatta és el is csábította, az inkább az a szabadgondolkodás volt, ami Pater minden esszéjében megfigyelhető. Könnyedén, súlyos erkölcsi ítéletek nélkül szól Michelangelo és Leonardo ifjak iránti rajongásáról, Winckelmann jellemének megrajzolásakor pedig kiemeli, hogy lángoló barátságot tartott fiatalemberekkel. Pater műveinek egyik legegyértelműbb ihletője a platóni filozófia, és az ókori görögök szerelem- és szépségfelfogása, amit a XIX. század fiúiskoláiban minden klasszikus műveltséget szerzett diák ismerhetett. A szépség eszményítésének, felmagasztalásának a csodálata a Winckelmann című írásban mutatkozik meg legerőteljesebben. Pater ókori példákat hoz fel a szépség megbecsülésére és nyíltan fel meri hívni az olvasók figyelmét a férfitestek szépségének csodálatára, többek közt Winckelmann Friedrich von Berghez írt levelét idézve. Pater rokonlélekre találhatott Winckelmann példájában, mindketten a szépség imádóiként határozták meg magukat, szenvedélyes rajongással kutatták az ókori római és görög kultúrát. Pater tanulmánykötetének írásai közül ebben érződik leginkább az a feltétlen szeretet a görögség iránt, ami a Pater-rajongók legfeltűnőbb tulajdonsága volt. Megtestesíti a szépséget kereső, azért mindent feláldozni hajlandó kutatót. Az esztéticizmus egyik legszembetűnőbb jellegzetessége, a középszerűségtől való rettegés, mely a francia és brit művészek, teoretikusok írásaiban valamiféle arisztokratizmusként jelenik meg, Walter Pater műveiből is könnyen kiolvasható. Nála, az „esztétikai ösztön” az, ami képes megóvni a szellemi élet kifejlődését lehetetlenné tevő középszerűségtől, ennek erősségében látta Winckelmann és Michelangelo erejét is. (Walter Pater The Renaissance című kötete 1913-ban jelent meg Magyarországon, Sebestyén Károly fordításában. Az idézőjeles kifejezések az ő fordításából származnak.) A korabeli műalkotások nagy részének szemlélésekor óriási pluszt jelenthet Walter Pater vagy John Ruskin műveinek ismerete. Az elmélet és az alkotó tevékenység együtt formálódott, írók, filozófusok és festők kölcsönösen hatottak egymás műveire. Előfordult, hogy Pater megváltoztatta az elemzéseiben példaként felhozott festményeket. A Winckelmann-esszé legkorábbi verziója 1867-ben jelent meg a Westminster Review-ban. Ebben, Pater még egy akkoriban jól ismert preraffaelita festményt, William Holman Hunt Claudio és Isabella című alkotását állította a középpontba, The Renaissance című kötetből azonban ezt már kihagyta. A két írás megjelenése közt eltelt évek során a preraffaelitizmus helyét újabb művészeti irányzatok kezdték átvenni, egyre elterjedtebbé vált az „art for art’s sake” és az esztéticizmus elve, ami megmagyarázhatja, hogy Pater miért cserélte mindig „aktuálisabb”-ra a példáit. Pater szívéhez közel állt Simeon Solomon, akinek festményeit a korai kritika szívesen összekapcsolta az „art for art’s sake” gondolattal, 1873-as, homoszexualitás vádja miatti letartóztatása után azonban nemcsak a kritikusok törölték ki teljesen a művészeti életből, de a korábbi „harcostársak” is megtagadták, mint például Swinburne. Walter Pater nem csatlakozott az árulók táborához, hanem inkább példaként említette Solomon Bacchus című alkotását, Dionysosról szóló 1876-os tanulmányában. Simeon Solomon több munkája is szerepel a kiállítás anyagában, erotikus fantáziák, az androgün szépség dicsőítői (pl.: The Sleepers and the One who Watcheth, 1870). 

12 2 essze5Az új angol szépségeszmény egyik leghatékonyabb hírnöke az 1851-ben Londonban megrendezett világkiállítás volt. 1852-ben – a világon elsőként – Londonban már múzeumot szenteltek az iparművészetnek, ez lett az 1899-es alapítású Victoria & Albert Múzeum elődje. 1859-ben jelent meg Párizsban Baudelaire az angol preraffaelitákat ünneplő első írása, 1861-ben pedig William Morris Londonban kézműipari műhelyt alapított, hogy a kézműipart művészetté fejlessze. John Ruskin 1870-ben megjelent Lectures on Art című műve is hozzájárult ahhoz, hogy 1888-ban megalakulhasson az Arts and Crafts Exhibition Society, a legjelentősebb angol kézműipari társulás az iparművészetek fellendítésére. 1895-től pedig Londonban útjára indult a The Yellow Book címmel megjelenő irodalmi és képzőművészeti folyóirat, Aubrey Beardsley és Arthur Symons közreműködésével. Az esztétikai mozgalom tevékenysége nyomán nem csak intézmények, művészeti telepek, folyóiratok és meghatározó regények születtek, de kialakult egy új ízlés, egy új irányvonal is, melyben mindenek elé kerülhetett a szépség, melynek kutatása sokkal messzebbre vitte hű szolgálóit, mint azt először sejteni lehetett.  A szépség világának megvalósulásához azonban sokan, sokféle úton indultak el és ennek köszönhető az a sokszínűség, mely a korszak művészeinek munkáit jellemzi.1867 októberében a Fortnightly Review-ban Angol festők és festmények 1867-ben című cikkében Sidney Colvin – az új tendenciák első hírnökeként – olyan művészekről ír, akiknek legfőbb célja a szépség igazolása műveik által. Colvin számára ez a néhány művész kimagaslik a többi „angol iskola” képviselői közül.  Megdöbbentő lehet, hogy bár 1867-ben több mint 700 művész állított ki a Királyi Akadémián, közülük csupán kilencen tartoznak a Colvin által meghatározott elitbe. Csoportosításában, a realizmus nélküli szépség alkotói közé sorolta Frederick Leightont, Albert Moore-t és James McNeill Whistlert, az imagináció vagy szenvedély művészei kategóriába tette Dante Gabriel Rossettit, Edward Burne-Jonest és Simeon Solomont, harmadik csoportnak pedig egy olyan névsort állított össze, melyben az alkotókat nem lehet egyetlen gondolattal jellemezni és kategorizálni, ők: George Frederick Watts, Arthur Hughes és a tájképfestő George Heming Mason. A párizsi kiállítás mindannyiuk életművéből bemutat valamit. Különleges csemege például George Frederick Watts L’Amour et la Mort című festménye – 1877-ben Henry James és Oscar Wilde is látta a Grosvenor Galleryben és mindketten írtak is róla. A képet most Manchester kölcsönözte a tárlathoz. 2011 szenzációja volt, hogy a Musée d’Orsay megszerezte Burne-Jones L’Adoration des Mages című falikárpitját az Yves Saint-Laurent hagyatékból – ez a különleges darab most szerves részét képezte az időszaki kiállításnak. Nem hagyható említés nélkül Alfred Gilbert szobrászművész nagyméretű Éros szobra sem, amely – bár az utolsó teremben kapott helyet – a kiállítás szimbóluma is lehetett volna, hisz az erotika, a szépség, a vágyakozás és a visszafogottság egyformán a hozzá kapcsolható eszmék alkotóelemei. 

12 2 essze3Mindenkinek adhat valamit e korszak ismerete. A tökéletességre törekvés, a minőségi kivitelezés, a szépség és művészet előtérbe állítása, az esztétikai eszmék értékelése, az újító szándék, valamint a múlt értékeinek – az antikvitásnak, a gótikának és a reneszánsznak – a tisztelete jellemzi. Egy lehetséges példa a művészetbe menekülésre, gyógyír, valláspótlék – vagy inkább művészetvallás, ami nem előzmény nélküli a művészet történetében. A huszadik század második felében ez az irányzat nem kapott olyan nagy hangsúlyt, sokkal többen érdeklődnek iránta most, amikor ismét felerősödnek azok a problémák, melyek a 19. század végén élt embereket is idegesítették. A technikai újítások miatt felgyorsult élet, a túlzott iparosodás, a bizonytalanság érzése sokakat a kézművesség vagy a múlt eszméi felé fordítottak. Más és más formákat öltött a tiltakozás. Aktív alkotás és passzív szemlélődés egyaránt belefér a mozgalom által preferált életfilozófiába. A kérdés csak az, hogy mi a célunk. Az esztétikai mozgalom művészei által az egyik leggyakrabban megjelenített állat, a páva – mely a nemesség és halhatatlanság szimbóluma –, Párizsban nincs elérhetetlen messzeségben.  Ha a látványára és a hangjára vágyunk, csak ki kell sétálnunk nyáron, a Bois de Boulogne Parc de Bagatelle részébe. De ha erre nincs mód, maradnak a festmények, a kerámiák, vagy ezek reprodukciói. A lényeg végül is a képzeletünkben rejlik – ne feledjük Walter Pater szavait: „Minden benyomásunk csak az elszigetelt egyéné, minden öntudat magános fogolyként maga álmodja álmát a világról.” 

 


( 2 Votes )