Deák Csillag

Hulahopp

Már külföldre költöztünk, nem is egyszer. De nem vihettünk semmit, csak néhány kilós bőröndöt, azt is cenzúrázva. Mindent lenulláztunk, csak az emlékképeket vihettük magunkkal. Cseke Szilárd a Kiscelli Múzeumban Külföldre költözünk című installációjában nem kímél meg a látványtól, mi az, ami kupacba ömlesztve, mintha lomtalanításnál lennénk, a külföldre költözők maguk után hagynak, vagy magukkal vinnének. Nem az új évezredben vagyunk, a tárgyak elárulják korukat, a kort, minden ócska, elhasznált, nagyrészt már használhatatlan, megrongált, lom. 

Szétesett gyerekbicikli, elkoszolódott játékok, kibelezett rádió, páratlan evezőlapát, neoncsövek, végtelen és lehangoló leltár. Minden szürke, csak a hulahoppkarika neonszínei törik meg a sivárságot, forgatni kell a karikát a csípő körül. De nem táncolunk, csak a kiállított tárgyakat elválasztó belső körben keringenek a levegővel hajtott hungarocell golyók, köröznek a bekerített, majdnem üres tér körül. Ott a kerekes széknek már ülőrésze sincs, a kéményszerű csövek nem tudni, mit eregetnek, a szétlapított, a csomagoláshoz fel nem használt banános doboz, a ragasztószalag és olló az elhagyatottság szobrai.

Az űr, a hátrahagyott nihil körül keringenek a golyók, bekerítik a semmit, ami mégis a világ közepe, az elhagyo

tt, kiüresített otthon sivársága, már egy másik bolygó. Az utazás célpontját nem látjuk, csak a rögtönzött állólámpára ragasztott, lámpaernyővé avanzsált angol nyelvű álláshirdetés szövege, mint valami használati utasítás, világít, megvilágít. A svéd királyi posta kék nylonzsákja a körön kívül dülöngél, megtömve plüssállatokkal, ezek jönnek, vagy mennek, nem tudjuk.

A kiállítótérbe lépve megvilágított üvegdobozban üres műanyag zacskók, felfújva levegővel, mégis fuldokolnak. A templomtér hatalmas termében minden kisebbnek, jelentéktelenebbnek tűnik, csak a gyökerestől felfüggesztett, összekötött fa kicsit didaktikus megoldása kelt monumentális hatást, alatta vízzel telt edény, nem ér bele a fa gyökere, pszeudo-karácsonyfa is lehetne, de nem tűlevelű, hanem örökzöld tuja, és még nem száradt ki. Fejükben viszik magukkal a költözők.

Cseke objektuma állandó mozgásban van, mert egységei és egységasszociációi, amelyeknek „szabályos visszatérése révén tűnik megszerkesztettnek, vagyis értelemmel ellátottnak” (Barthes). A körkörös mozgásban megvalósul a szabadság és spontaneitás. A körkörös mozgás hangsúlyozása olyan látványt kelt, mint egy lágyan áramló, koreografált, csiszolt és kifinomult tánc. De ez a körmozgás szimbólum is: úrrá lenni a helyzeten és irányítani azt. Cseke versenypályája megkérdőjelezi a verseny felsőbbrendűségét embertársain, az együttműködést keresi, az elveszett harmóniát, a megszűnt játékot idézi fel. Rilke, Szapphó labdája gurul előttünk, körkörösen. És feltárul a kozmosz is, a bolygók pályája, bennük az idő körkörös mozgása. Az ember számára az idő pusztulás. Cseke az univerzum mozgatóerejével egyesíti tárgyait. Időt konfigurál, megtartja az idő a múltból a jövő felé kibomló sorát, miközben minden pillanata a befejezett vég felől nyer értelmet.

A tárgyak olvasása, számbavétele közben megéljük az idő egyik paradoxonát: mégpedig azt, amit Kierkegaard úgy fogalmaz meg, hogy az életet visszafelé kell megérteni, de előrefelé kell élni. Saját életünk teljességét éppen ezért nem fogjuk megérteni, mert nem fogjuk tudni visszafelé megtekinteni, így arra vagyunk kárhoztatva, hogy előrefelé éljünk, totális megértés nélkül. És ezért fo

ntos az elbeszélés, mert megteremti a lehetőséget arra, hogy egyazon időben éljünk is és meg is értsük azt, amit átélünk, kilépve így antropológiai keretünkből. Cseke az emberi életről általában mond véleményt, mert nem az egyedi eseteket, hanem az általánosat mondja el. Az elbeszélés lehetővé teszi számunkra, hogy lezárt, beteljesedett idővel találkozzunk, olyan idővel, amely nem telik már, ugyanis eltelt, vagy pontosabban: betelt, bevégeztetett.

Az elbeszélt idő perspektívájából megmutatkozik a lineáris idő fikciós jellege: a homogén pillanatok sora szertefoszlik, bekövetkezett események mozgatnak előbbi eseményeket, a vég átírja a kezdetet, vagy a közepet. A vég a költözés kényszere, amely egyszerre külső és egyszerre belső kényszer is. A konfiguráció, azaz az installáció „a történések lezáratlan sorára rákényszeríti a »végpont értelmét«”. Palackba zárt idő.[1] Így Cseke nem kevesebbre tanít bennünket, mint az idő visszafelé olvasására.

Kölüs Lajos

Homokból kötelet sodorni

Valami eszembe jut. Függő és állókövek, tetejükön a szemöldökkő. Stonehenge. A körkörösen elrendezett kőtömbökből és földsáncokból álló monumentális őskori építmény emlékmű, mely az addig jórészt háborúskodásban élő törzsek egységét jelképezi. A befejezettséget, a megformáltságot (avagy megalkotottságot), a zártságot, illetve az összes többi, stabilitást konnotáló kategóriát tárja elénk Cseke Szilárd installációja. Zűrzavart látunk, egymástól precízen elhatárolt egységeket, tárgyakat. A látogató nem tehet mást, mint azt, hogy megismeri a tárgyként fölfogott művet, amely megszerkesztett és értelemmel ellátott. Mindenkiben hasonló asszociációkat teremtve.

A bemutatott tárgyakat tekinthetjük DNS-nek, amelyet föl kell lapozni és olvasni.  Cseke a körkörös mozgással feszültséget teremt és békét is, tudva, valami véget ér, valami most kezdődik el. Nincs első és utolsó oldal, nem közelíthetünk a tárgyakhoz a szokásos módon. Ugyanis az egyenes vonalú olvasás hagyományos stratégiája tarthatatlannak bizonyul. Minden a fejtetőre állt. A nyugalom csak látszólagos, a hely ideiglenes, minden ki van vonva a forgalomból. A kezdet és végpont kategóriáinak kijátszását látjuk, a linearitás hatályon kívül helyezésével a tárgyak materialitása egyszerre megszűnik és súlyos teherré válik. Választani kell. Nem most, majd később. Lehet, hogy már késő van.

Cseke installációja állandó, leállíthatatlan és szükségszerű mozgásban van, mivel radikálisan nyitott. A megszerkesztett műalkotás befejezett, tökéletesen zárt forma. Az egymástól eltérő értelmezés lehetőségét teremti meg, közben érintetlenül hagyva a tárgyak egyediségét. A tárgyak funkciója megszűnt, nem működnek, felfüggesztődtek. Nyitottak voltak, most zártak, elzártak, és megközelítésük lehetetlen. Egy zsibárus számára értéket jelenthetnek, a tulajdonos számára elveszett értéket, olyan veszteséget, amit semmi más nem pótolhat, még a pótlás, a helyettesíthetőség sem.

Haszontalanságuk lép életbe, és ezzel a haszontalansággal nézünk farkasszemet. Saját létünk, jelenünk válik instabillá, vagyis egész korábbi életünk kérdőjeleződik meg, miközben éppen a folytathatóságot akarjuk megvalósítani vagy elérni. A tárgyak statikus elhelyezését töri meg a golyók időbelisége, akárha álmot, vagy jelenést látnánk: „Elindult a tűz lángjai felé. Nem haraptak húsába, inkább simogatták, perzselő forróság nélkül. És megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.”[2]

Fent és lent kettősét nem látjuk, de érzékeljük. Nincs szoba, helyette egy régi épület van, annak tágassága, hidegsége, romossága. Nincs csillagos ég, csak a tudatunkban. Fenti világ, örök, de éppen a költözés az, ami nem örök, sőt, ismételhető. Hogyan érintkezik a két világ, a földi és az égi? Egyik sem kiszámítható? Éppen azért költözünk, mert minden bizonytalan és keresünk egy olyan helyet, amely kiszámítható, érthető, bár nem az otthonunk, mégis otthonunkként fogjuk elfogadni majd. Kulcsunkat hagyjuk hátra, amely eddig nyitotta számunkra a teret és az időt. Új kulcsunk lesz, amelynek a zárját még nem ismerjük. Az azonosság szűnik meg, mert régi világunkban ismerős volt az ég, a föld is. Megszűnt az egyszerűség, amit nem kellett észrevennünk, de most látjuk, hogy mi egyszerű és mi nem az. A jövő. Benne azonosak vagyunk, de még nem éltük meg a jövőt, a költözést. Helyhez vagyunk kötve, a tárgyakhoz. Oda az energiánk, amelyet a tárgyak őriznek és átadnának nekünk, ha maradnánk velük. Velük vagyunk azonosak, átláthatóak és emberiek.

Cseke ráébreszti a látogatót, hogy elveszett múltját kapja vissza a kiállításon. Ismételten palackba zárja az időt. Talán ez az egyik lehetséges magyarázata annak, hogy miért szorulunk rá a mesére, tágabban az irodalomra, tágabban a megformált műalkotásra: befogadásuk során a zavaros kuszaság szemünk előtt változik át átlátszó üvegkristállyá, és ez a csoda örömmel és csodálattal tölt el bennünket. Az idő körkörössége is csoda, az ismétlődés csodája. Költözni fogunk. Akár a gólyák. Csak nem ősszel, hanem tavasszal.