Szabó Tibor Benjámin eddig három kötettel jelentkezett, legutóbb a 47 – Démonok ideje című regénnyel. Néhány hete jelent meg friss novellás-könyve, a Kamufelhő, amelyben egy elvált apa mesél az életéről a tőle távol élő fiának. Férfias érzékenység, őszinteség, bölcsesség, erő és szépség jellemzi ezeket a történeteket, amelyek a kötet végére regényélményt nyújtó egésszé állnak össze.

Szabó Tibor Benjámin eddig három kötettel jelentkezett, legutóbb a 47 – Démonok ideje című regénnyel. Néhány hete jelent meg friss novelláskönyve, a Kamufelhő, amelyben egy elvált apa mesél az életéről a tőle távol élő fiának. Férfias érzékenység, őszinteség, bölcsesség, erő és szépség jellemzi ezeket a történeteket, amelyek a kötet végére regényélményt nyújtó egésszé állnak össze. A könyv megjelenése alkalmából kérdeztük a szerzőt.

Egy kapcsolat, egy házasság, egy család felbomlása bonyolult érzelmi folyamat. Nehezen lehet megragadni az egymásnak ellentmondó, egymást kioltó, felülíró érzelmeket. Hogyan találtad meg az elbeszélhetőség módját? Miért a fiának, a fiát közvetlenül megszólítva mesél az elbeszélő?

Igen, ami sajátosan emberi, az ellentmondásos. Ha belegondolsz, épp ezért van munkánk. Mert nem lehet fonalasan levezetni, elegáns képletekbe törni azt, ami az ember – nem érvényesíthető rajta a tiszta esetek elve. Ha lehetne, elég lenne a tudomány a megismeréséhez, nem kellenének az írók. A legegyszerűbb lélek is tele van szórva egymást kizáró törekvésekkel, vágyakkal, gondolatokkal. Nem bonyolultak, de zavarosak vagyunk. Amikor jól mesélsz el egy történetet, az olyan, mint amikor a párás fürdőszobai tükrön a tenyereddel törölsz egy kis tisztást. Azon a részen élesebb lesz a kép. Kicsit élesebb. És mire befejezed a borotválkozást, visszapárásodik.

Az „elbeszélhetőség módja” most először nem jutott eszembe írás közben. Nem problematizáltam az alkotói folyamatot, nem is problematizálódott. (Látod, már a tagadása is, az adekvát megfogalmazás is mennyire idegen ettől a könyvtől.) Csak meséltem a történeket. Végig örömmel. Ott is, ahol kegyetlen, ahol nehéz.

A Kamufelhő egy gesztusból lett, innen az egységes(ített) nézőpont, beszédhelyzet. Az a gesztus volt meg először, ahogy egy apa odaint a fejével a fiának, és azt mondja: Majd rájössz.

Főszereplőd írással foglalkozó értelmiségi, ahogyan te is az vagy, volt könyvtárigazgató, akárcsak te, hozzád hasonlóan egy Körös menti kisvárosban él(t) és magad is elvált apa vagy. Nem tartasz tőle, hogy ebben az esetben sokkal inkább ki vagy téve annak: az olvasó azonosítani fog a szereplővel?

Az előző könyv, a 47 című regény egy összeesküvős fantazmagória volt. A Kamufelhő sokkal személyesebb valami, ez igaz. Nem tudom, kell-e ettől tartani. Ideális esetben az olvasóknak csak egy kis része tudja egyáltalán, hogy én magam ki voltam, vagyok. És ennek a kis résznek is csak egy töredékét érdekli, hogy a szerző hogyan él, élt. Ha működik egy történet, mindegy, honnan jön. Ha nem működik, akkor is mindegy. És arra azért igyekeztem vigyázni, hogy ne magánügyi jelentés legyen a könyv. A Kamufelhő egy család felépülését, szétesését meséli el. Hűségről szól, a hűtlenség természetéről. Ez, úgymond, közügy. Érintve vagyunk. Mindannyian. Valahogyan.

Többször felmerült bennem a gondolat, hogy bizonyos sztorikat utólag fésültél bele a koncepcióba, mivel bár a novellaciklus egységes, talán túlontúl is az. Utólag fűzted össze a darabokat, vagy már az első darab megírásánál kész volt a fejedben a kötet ideája?

Erre van egy rövid, meg egy hosszabb válaszom. A rövid: Áh! (Plusz legyintés.) A kicsit hosszabb, kifejtősebb: nagyon pontos meglátás, és a kérdésben valamiképp már benne is van a válasz. Volt néhány összevissza kispróza készen, publikálva, amikor kitaláltam az árulásos, családszétesős koncepciót – hogy erről fog szólni az egész könyv. Azért találtam ki, mert muszáj volt egy egységes anyagot produkálnom, ugyanis 2010-ben Móricz-ösztöndíjas voltam, és a pályázati terminus végén meg kell mutatni, mit dolgoztál. Tehát pár kész szöveg, abban láttam valami tendenciát, és köré/hozzá írtam a többi szöveget. Azt a néhány meglévőt meg átalakítottam úgy, hogy ne lógjanak ki az egészből.

Különben azért nagyon jó kérdés ez, mert kiderül belőle valami, amin én se gondolkodtam még, pedig tényleg jellemző rám. Hogy valószínűleg nem vagyok novellista alkat. Ezért kell a novelláskönyvnek is valami egységes, nagyobb keret. Tényleg, az egyes kis történetek nem érdekelnek eléggé, nem érdekelnek annyira, hogy csak önmagukért elmeséljem őket. Olyan szempontból érdekelnek, hogy miképp illeszkednek egy nagyobb valamibe. Meg hát, ez is igaz, az egységes beszédmód mankó is. Biztonságban érzem magam, ha úgy kezdek mesélni egy rövid történetet, hogy a benne szereplőknek a múltjáról is tudok, jövőjéről is sejtek/gondolok ezt-azt. Hívhatjuk lustaságnak, akár. De barátságosabb úgy gondolni rá, hogy még egy tárcányi novella esetében is kell nekem egy ajtó, ami rányílik a tágasabb, a beágyazó környezetre. Szövegvilági klausztrofóbiás vagyok, ha elérem a falat, az fojtogató érzés.

Szerinted van különbség a között, ahogy egy elvált apa és ahogy egy elvált anya éli meg azt a helyzetet, hogy gyermekétől távol kénytelen élni (utóbbi ugyan ritkább eset), és ha igen, mennyiben?

Tartok tőle, erre csak egy nő tud érvényeset mondani. Az biztos, mindennap látom, tapasztalom (2012 novemberében megszületett a második fiam, Noel), hogy egy nő számára nagyon mást jelent a gyerek, és a gyerek is másképpen szereti az anyját, másképpen ragaszkodik, minden más, már egy hónaposan is. Az apaság lelki kapocs, és ebben az értelemben szekunder, ráírt, tanult dolog – az apakép a szocializálódás folyamatában jön létre. Az anyaság ennél direktebb, erősebb kötelék. Biológiai függés. Anyádban élsz először, belőle eszel egy ideig születés után is. Amikor egy pici gyerek az anyja szívének a dobogását hallgatja, az nem egy teremtett, megcsinált otthon. Az valami ősibb élmény: az otthon eredője vagy nullpontja. Anyám a kiterjesztett énem. Egy ideig. Az anya a nem relativizálható valóság, az apa ehhez képest csak absztrakció.

A válással foglalkozó művek többsége a nő szemszögéből mutatja be az eseményeket, te megmutatod a másik oldalt is. Ugyanakkor bölcs mértéktartással óvod meg a könyvet attól, hogy felmentvényt nyújtson, kifogásokat keressen a férfinak. Van tudomásod hasonló, korábbi művészi kísérletről?

Az élő magyar irodalomban sok az apázás, de inkább úgy, hogy az író az apjáról mesél. Ez itt fordított játék (mondjuk, érdekes kérdés, hogy ha ugyanazt a terítőt a másik oldaláról mutatod, akkor az nem ugyanaz a terítő?). De nem dolgoztam ilyen előképekkel, nem is nagyon érdekeltek. Egy igen. De az se érdeklődés. Van egy könyv, ami végül is egy válásról szól, és annyiszor olvastam, hogy ha akarnám se tudnám megkerülni. Kiss Ottó Csillagszedő Márió című kötetében egy gyerek mesél, többek között a szülei válásáról. Tényleg csak néhány könyv van, amit állandóan olvasok. Ez az egyik.

Az írások szövegi szempontból szembeötlően és üdítően kiforrottak. Ritkán olvasni ilyen szakmai, szövegi szinten makulátlan írásokat. Úgy érzem, most egyfajta rátalálás is bekövetkezett nálad a tekintetben, amit jobb híján „írói hangnak” nevezünk. Ugyanakkor az elbeszélői módszered az egyszerűség, a takarékos mértékletesség, ezzel együtt pedig a lényegre törőség irányába is tett egy nagy lépést. Jól érzem, hogy a prózisták közös vonása, hogy a korai, bonyolultságra, összetettségre törekvő írások felől a folyamatos egyszerűsödés felé törekednek?

Hm-hm. Ez azért leginkább a tehetségesség kérdése. Mármint a tehetség, az magától értetődően tudja, amit csinál. Leül, mozgatja a kezét, lesz belőle valami, és az jó (egy festmény, egy dal, egy vers: egy akármi). Nekem viszont mindent tanulnom kell. Semmi sincs magától értetődően. És nagyon lassan érő típus vagyok, ráadásul. Ezt nem konnotálom sehogyan, a klasszikus és az élő jó íróink között is vannak számosan, akik tekerik, csinálják, elindul egy sántító, hamiskás csinálmányból, aztán valahogy, idővel, munkával kezd javulni, már pontosabb, már gömbölyűbb. Különbözőek vagyunk. Engem különben nem zavar, hogy oda kell figyelnem, hogy munka kell hozzá, ahhoz, hogy valami épkézláb szülessék. Miközben persze kicsit irigykedem azokra, akiknek húszévesen zsenialitás folyik ki a kezéből.

Hogy a konkrét kérdésedre is válaszoljak: az egyszerűség ma elsősorban korstílus. 1986-ban az számított korszerű prózának, ami magáról az írásról szólt, ötféle módon összerakható, nagyon trükkös mondatokból állt, és/vagy egy-egy nyelvfilozófiai anomália leképezéseként lehetett olvasni. Ma az a korszerű próza, ami egyszerű, mint a vasszög, elmesél valamit, és minden, ami ez alatt, mögött van, az csak rejtve, az első elvet nem sértve jelenhet, jelenjen meg. Vagyis a kérdésed valójában azt állítja, hogy a Kamufelhő korszerű. Trendi. Ami jó. Egyfelől. Másfelől meg, hát, tudjuk azért, hogy végül mégiscsak azok a művek vergődnek el a nem felejtésig, amik kilépnek a sorból. Amik fityiszt mutatnak a trendnek. Vagy „amelyek”, úgy jobb.

És van egy praktik válasz is. A Kamufelhő másfél évvel ezelőtt készült el, vagyis (mai viszonyokhoz mérten) sokáig üdült mappákban. Közben én is végigmentem rajta néhányszor, elolvasták páran (például Csapody Kinga, Elek Tibor, Géczi János, Pécsi Györgyi), megszerkesztették kétszer (először Reményi József Tamás, aztán Nádor Zsófi). Volt ideje csiszolódni. Nem tudom, mennyit segített rajta. Gyanítom azért, hogy sokat. Pontatlan zenész vagyok. Minden szöveg ötödik nekirugaszkodásra van kész. Elkészülte utáni ötödik nekirugaszkodásra, mármint. Mostanra tanultam meg együtt élni ezzel. Hogy türelmesnek kell lenni. Sőt, még a mostaninál is türelmesebbnek.

Lehet tudni itt-ott elejtett megjegyzéseidből, hogy regényen dolgozol újabban. Mit lehet elárulni belőle, és mikorra várhatjuk a következő SZTB-könyvet?

A Kamufelhő az árulásról szól. Új, készülő regényem, a Behordás a bátorságról fog szólni. Kemény munka, nagyon élvezem. Magánszerződés köt, hogy megcsináljam, de ennél felszabadítóbb kötést elképzelni nem lehet. Élt egy ember a Dunántúlon, aki kántortanítónak tanult a pápai refiben, Szerb Antallal utazott Olaszországba 1936-ban, besorozták a világháborúban, bevonult Erdélybe, ott volt a keleti front összeomlásánál, őrként szolgált a kőszegi gettóban, találkozott Jány Gusztávval, járt Berchtesgadenban, elvitték Recskre, művelődési házat és polgári szalont vezetett a hatvanas években, mindenhol ott volt, ahol fontos dolog történet, de nem azért, mert érdekelte – pusztán arra fújta a történelmi szél. És végig ember maradt, és végigjegyzetelte az életét. Miközben csak a méhészet érdekelte igazán. Az ő életét mutatja majd a Behordás.

És készül egy novellás valami is. Ezt épp neked köszönhetem. Az Ambrooziának írtam egy kis történetet egy üzletemberről, aki belehal abba, hogy rosszul méri fel erejét, környezetét. A lapban a szöveg első változata olvasható, azóta háromszor már nekiugrottam újra, még kettő, és kész is lesz. Ilyen történetekből áll majd az következő novelláskönyv. Bűnözők, ügyeskedők, torz indulatok lesznek benne, meg a közös sorsunk a rendszerváltozás után. A simlis világunk. Ennek még nincs címe. Van egy első lökés. Hemingwayt ma senki sem olvas. Én igen. A fehér elefánt formájú hegyek – ezt a kis szöveget forgatom magamban. Már forgatni se kell, öngerjesztő, jön egyik sztoriból a másik.

 Falvai Mátyás

(Fotó: Csapody Kinga)