MECHIAT ZINA Nyomtatás
FacebookGoogle bookmark


Mind Pilóták akartunk lenni. Legtöbbünkből lúzer lett.


(Szerhij Zsadan: Vorosilovgrád [ford. Körner Gábor]. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012)


Világirodalmi könyv esetén mindig felmerül a kérdés, mennyire értelmezhető a magyarországi olvasóközönség számára, s hány olyan rétege van a könyvnek, amik az idegen kontextus miatt kevesebb hangsúlyt kapnak. A fordításnak kell megbirkóznia a feladattal, hogy a hazai környezetben elsikkadni látszó utalásokra fényt derítsen, különösen, ha ezek szerves, funkciót hordozó elemek a szövegben. Kelet-európai, volt szocialista országok irodalmi alkotásai esetében (különösen, ha azok aktivizálják azt a – kommunikatív – emlékezetünket, melynek elengedhetetlen része a szocializmus következményeként létrejövő jellegzetes mentalitás) talán könnyebb dolga van az értelmezőnek, mivel közös, avagy közeli bázishoz nyúlnak vissza a szövegek, így a felidézett miliő ismerős lehet a magyarországi olvasónak, s könnyebben azonosulhat ezekkel a könyvekkel, mint nyugat-európai társaival. Ezen állítások fényében Szerhij Zsadan Vorosilovgrád című regénye olvasása közben meglehetősen ritkán ütközünk olyan falakba, melyeket a különböző és kulturális létmódok állíthatnak fel (hiszen javarészt olyan elemek segítik elő a történet menetét, s alkotják a humort, amelyek olyan történelmi múltból táplálkoznak, amelyek közösek a két országnál).

A fülszövegen olvasottakból (a nagy sikerű, fergeteges humorú Depeche Mode-hoz hasonlóan) arra következtethetnénk, hogy a szerző korábbi, magyarul megjelent könyve, és jelen kötet között szerves kapcsolat. Azonban, mivel a két könyv megjelenése közti időben Zsadan további két könyvet jelentetett meg, s a Depeche Mode és a Vorosilovgrád között jelentős poétikai különbségek vannak, eltekintünk a kontextuális vizsgálattól. A két magyarra fordított könyv világa nagyon hasonló, ám cseppet sem azonos (nem csupán a cselekmény ideje okán), így csak a legszükségesebb helyeken jelöljük a könyvek közti kapcsolatot. Az első és talán egyetlen ilyen szükséges elem nyelvi és poétikai természetű. A könyv a kétezres években játszódik, s a kilencvenes években, a határvidéken felnőtt főhős váratlan és nem kívánt visszatérésre kényszerül egykori szülőhelyére. Míg a már otthont elhagyott, hivatali életéről olvasunk Hjerának, nem, vagy csak nagyon kevéssé találkozunk azokkal a már-már szürrealista élményekkel, humorral, mentalitással, amit az előző könyvben láttunk. Mindazonáltal, ahogy a főhős visszatér abba a világba, ami jobban hasonlít a Depeche Mode-éra, fokozatosan felsejlik az a humor, és az a szellemiség, amit az előző kötetből ismerhetünk. Mivel azonban itt egy olyan ember visszatéréséről van szó, aki az átalagos világba bekerülve megfeledkezik múltjáról, így hazatérésekor önmagát is újra megtalálja. A megváltozott nézőpont miatt távolság alakul ki a beszélő és az elbeszélt világ közt (mely távolság egyre inkább csökken), így a reflexióit, önreflexióit is olvashatjuk, ami hangsúlyozza s nyilvánvalóvá teszi a bemutatott tapasztalatot. Ez sokszor már a didaktikusság határait súrolja, s a kötet végére el is éri azt, amit a beszédhelyzetek eltolásával próbál ellensúlyozni a szöveg. Ezt az eltolást oly módon teszi meg, hogy egy tizenhat éves lány, és egy pap szájába teszi a "tanulságként" szolgáló szavakat, így ez a didaktikusság némiképp indokolható, viszont az olvasó számára ugyanolyan zavaró elem, mintha Hjerától kapta volna meg a kötet összegzését.

Ha meg akarjuk fogalmazni a könyv témáját, akkor több választ is kijelölhetünk, vagy még inkább: több tényező együttes létét tehetjük meg központinak. Az első kézenfekvően a visszatérés tematikája, ami nem csupán a történetben, de az arra történő reflektálásban is kiemelt szerepet kap. A narráció felépítése a következő: a főhős által elbeszélt történetet olvashatjuk, majd ennek a történetnek az ideje felfüggeszttetik, s a szöveg átcsap érzékletes leírásokba, gondolatfolyamok elbeszélésébe. Ez a két narratíva sorozatosan váltakozik, sokszor a történetbe visszatérés jelenetváltással is társul. Az említett leírásokban és filozofálgatásokban sorozatosan visszatér a hazatérés toposza, amelyet egy korábbi jelenet vezet be. A könyv első harmadában ugyanis, miután Hjera már elszakadt új lakhelyétől, aztán útitársaitól is, egy fülledt buszon a követező beszélgetés zajlik le közte, és egy vörös, raszta hajú néger nő közt.

Tessék nyújtotta felém a fél gránátalmát. mit fogsz csinálni ott, ahol nem vár senki?

Csak rövid időre megyek. Holnap jövök vissza.

Annyira félsz a hazatéréstől? nevette el magát újra Karolina, a fél gránátalmáját szívogatva.

Honnan veszed?

Még meg se érkeztél, máris készülsz vissza. Félsz.

– Dolgom van magyaráztam neki. Nem tudok sokáig maradni.

Dehogynem mondta. Ha akarsz.

Nem ismételtem dühösen , nem tudok maradni.

Szerintem azért akarsz ilyen gyorsan menekülni, mert elfelejtetted mindazt, ami történt veled. Ha majd eszedbe jut, nem lesz olyan könnyű visszamenned.” (28.)

Karolina fenti szavai valóban beigazolódnak, hiszen ennek a folyamatos emlékezésnek vagyunk tanúi, amit a rég nem látott, s nem változó ismerősök, helyzetek, s a főhős saját magához való visszatérése implikál. Később is fel-feltűnnek erre az emlékezésre, visszatérésre utaló sorok: Jöttek kiáltozva, egy régi eset apropóján viccelődve, ami épp itt, a reptéren történt, húsz éve, úgyhogy az egész már elfelejtődött és kitörlődött az emlékezetünkből, muszáj volt újra eljönniük ide, felidézniük és elmondaniuk (325.); Mert mindig vissza kell térni, különösen, ha várják a visszatérted(329.). Ezek mellett egy még nyilvánvalóbb utalás is elénk tárul. A könyv címe egy olyan város neve, amelyet már átneveztek. Többször is feltűnik az azon való elmélkedés, hogy egy már nem létező helyre emlékeznek, valami olyasmire, aminek egykori létét is elbizonytalanítja, hogy már nincs jelen sehol (érdekes összefonódás egyébként, hogy a szerző is az egykori Vorosilovgrád közeléből származik). A várost ábrázoló képeslapokról az egyik szereplő a következőket mondja: Talán ezek a képeslapok is a múltam. Olyasmi, amit elvettek tőlem, és kényszerítenek, hogy felejtsem el. De én nem felejtem el, mert igazából a részem. Sőt talán a legjobb részem tette hozzá kis gondolkodás után (390.); Én létezem. De Vorosilovgrád nincs. És ezzel számolni kell.(168.) A nem létező vidék identitásformáló szerepe, s ennek az identitásnak az újra és újra felépítéséért, megtartásáért való küzdelem a legnagyobb tétje a könyvnek, melyeknek alkotóelemeit fokozatosan ismerhetjük meg, s amelyek szétfoszlása és tarthatatlansága mindvégig belengi a sajátos környezetet. Megfogalmazódik ehhez a nem létező, vagy idegenek számára alig látható vidékhez, múlthoz, értékekhez ragaszkodás: Szerintem a ti problémáitok abból fakadnak, hogy ragaszkodtok ezekhez a helyekhez. A fejetekbe vettétek, hogy a lényeg: maradni, egy tapodtat se hátrálni, és két kézzel kapaszkodtok a sivatagotokba. Pedig itt nincs semmi! Egyszerűen a nagy büdös semmi. Itt nincs mihez ragaszkodni, hogyhogy nem látjátok?! Mehetnétek, kereshetnétek, hol lehet jobban élni. Kevesebb gondom lenne. De nem, ti beástátok magatokat a homokba, mint a róka, a jóisten se kerget ki titeket onnan. (273.); Ültök a múltatokban, kapaszkodtok belé, és el nem vonszol innen titeket senki. (274.)

szerhij zsadan vorosilovgrdAhogy belekerülünk ebbe a visszatérés folyamba, úgy olvasunk egyre több valószerűtlen helyzetről, mely a normális életet élők számára érthetetlen (ahogy ezt Hjera egy ezen a világon kívüli barátja megnyilatkozásából is érezzük: Ide figyelj, Herman – gurult be Bolik. – Ilyet nem csinál senki.”[210.]) Azonban nemcsak a meglepő, állati világhoz közel álló események (rengeteg verekedés, báránymészárlás egy vonaton, tankkeresés egy kihalt repülőtéren, felakasztott kutya, felgyújtott benzinszállító autó s egyéb, a farkastörvények szerint alakuló cselekményrészek) adják a különbséget a két világ között. A legnagyobb eltérés a határvidéki lét és a megszokott élet között a sajátos bajtársiasságban és mentalitásban keresendő. A már-már hihetetlen társadalmi viszonyok között tengő-lengő hősök értékrendjében kiemelt szerepe van annak a fajta férfiasságnak és emberképnek, amelyben félelemnek, helyezkedésnek, s az egyén boldogulásának előtérbe helyezése egyenlő az értékelhetetlen gyengeséggel. Itt a szereplők tűzön-vízen kiállnak egymásért, így hiába a mostoha körülmények s a váratlan, vérfagyasztó fordulatok, mégis azt az illúziót látjuk, hogy nagyobb biztonság honol ezeken a vidékeken, mint bárhol máshol. Sajnos azonban ez nem csak a történetben van jelen, hanem többször nyíltan, kissé didaktikusan is elénk tárja a szöveg, ami rendkívül sokat vesz el az erejéből: amíg ki nem szorítják őket, összetartanak, érted? Sokféle emberrel találkoztam már, Hjera. Nagyon sokfélével. Többségük gyenge és védtelen volt. Többségük elárulta és feladta az övéit. Azt hiszem, többnyire a védtelenségük miatt. Akárhogy is- az élet gyengét és árulót csinál az emberből, ezt én, mint pap mondom neked. Úgyhogy ha tényleg kiszorítanak mindenkit, ahogy mondod, akkor engem is kiszorítanak velük együtt. Mert én is beástam magam Hjera. Közös a felelősségünk. És közös a hálánk.(380.) A közösség ilyen típusú kiszolgáltatottsága végig központi szerepet kap, azonban az, aki nem tartozik a közösséghez, de mégis ezen a vidéken él, boldogtalanságra kárhoztatott: Mert csak a közös élmény és a közös halál köthet össze bennünket; Egyszerű ügy: segítenünk kell egymást, megóvni az idegenektől, megvédeni a területünket, a nőinket, a házainkat. És minden jó lesz. Vagy ha jó nem is, de igazságos. (367.)E mentalitás ellenére az események sohasem úgy alakulnak, ahogyan azt a szereplők igazságérzete diktálná. A csalódást keltő helyzetek újra és újra feltűnnek a történetben, azonban mivel ez a csalódás evidenciává válik, „bele van kalkulálva” az igazságba. Ha nem is sikerül semmi, a becsület mindig megmarad, és ennél többet nem kívánnak a szereplők. Ezt a sérült igazságot példázza, hogy miután a fenti mondatok elhangzanak, a történet egyik főszereplőjét lelövik, így hiába a bajtársiasság, az igazság csupán eszmény marad.

A fentiek mellett szólnunk kell még pár szót arról a rothadásról, pusztulásról, amiben mindezek az eszmények helyet kapnak. A posztszovjet bájjal és kiábrándultsággal áthatott területen evidenciának számít, hogy bármikor megtörténhet bármi, s mindig fel kell készülni a legrosszabbra. S ha be is következik, akkor sincs semmi. Meg kell tapasztalnunk a kellemetlen dolgok előérzetét, ami aztán mindenképp elmúlik, a lényeg: kivárni és elviselni. (358.); ez a kockacukor pedig lángra gyúlt a napon, vakított, és összezavarta a képzeletet, emlékeztetve arra, hogy minden újabb pillanatban történhetnek váratlan és előre nem látható események (297.)

A könyv zseniális humora is ebből a kiábrándultságból fakad, ugyanis az önironikus kiszólások, vagy megmosolyogtató felesleges keménykedés egyedülállóan okos, és állatias poénokat eredményez. Például az egyik legszórakoztatóbb jelenete a könyvnek, amikor a főhőst egy Nyikolajics nevezetű kukoricás próbálja rávenni roppant komoly eszközökkel (az autót, melyben ülnek leállítja a vasúti síneken, miközben megállíthatatlanul közeleg feléjük egy gyorsvonat), hogy adja el neki benzinkútját. E jelenet a következőképp zajlik le:

– Ühüm. Át kell néznem a papírokat.

– Igen? – Nyikolajics is próbált barátságos hangot megütni, – Herman, hát kell ez magának? Menjen haza.

– Nyikolajics – kérdeztem tőle hirtelen –, mondja, verték önt kiskorában?

– Ezt honnan veszi? – fülelt fel Nyikolajics.

– Csak olyan a testfelépítése, úgy értem, nem éppen harcos, érti. Hányas a lába?

– Harminckilences – felelte idegesen Nyikolajics. – Nem vert senki (...)” (134.)

A beszélgetés közben Hjera néha illedelmesen kikéredzkedik hányni, s miután a sofőr félelmének engedelmeskedve lehajt a sínekről, hősünk szőlőszagú böfögésekkel betölti az autót, s távozik. Hasonló jeleneteket még bőségesen idézhetnénk a könyvből, ám erre itt nincs lehetőségünk. A humor másik természete, mely nem a dialógusokban s a lehetetlen helyzetekben leledzik, hanem a Herman által használt hasonlatokban és leírásokban (pl.: „Egy hal érezheti így magát, amit az izzó serpenyőbe dobtak – az eufória gyorsan átadja helyét némi diszkomfort érzésnek” [113.] mondja a főszereplő, amikor felmászik egy busz tetejére. Máshol a lopott telefonokkal üzérkedő nagybácsit telefonos operátornak, mobilkommunikációval foglalatoskodó embernek nevezik [312.], akit mellesleg azért csuknak le, mert egy évvel korábban akarja leadni az éves beszámolót).

Szerhij Zsadan Voroslivgrád című könyve rendkívül szórakoztató olvasmány, mely tematikájával felpiszkálja az intellektust, leírásaival kielégíti az esztétikai igényeket, humorával pedig feloldja, vagy épp fokozza az általa teremtett feszültséget. Sok szempontból lehetne még vizsgálni a kötetet; a nők bemutatásának vizsgálatával vagy a humor további elemzésével és a poétikai sajátosságokra rámutatásával teljesebb képet adhatnánk a könyvről, azonban ezek kifejtésére egy nagyobb munka szolgálhatna megfelelő terepül. A szerző könyvei fontos olvasmányok, reméljük, hogy többi regénye, s esetleg verseskötetei is lefordításra kerülnek a közeljövőben.


( 0 Votes )
 
Főoldal
E-könyveink Ambroobook
Keresés
Ambroozia a facebookon
Lapteteje