Amit egy „tengeri fuvallat” hozni tud...

(Dunajcsik Mátyás: Balbec Beach. Libri Kiadó, Budapest, 2012)

Szeretném, ha mindenki – akit felpiszkál a csíkos öltözőkabin és Balbec említése a borítón – úgy olvasna bele Dunajcsik Mátyás új könyvébe, hogy még nem látta a részletes elemzéseket és kritikákat. Ennél a könyvnél hatványozottan igaz, hogy nem szabad előre tudnunk, mire számíthatunk! Attól jó, hogy minden kanyarban rábukkanhatunk valamire, ami lehetőséget ad az összekacsintásra az íróval: egy mosolyra, egy hangos nevetésre.

Dunajcsik Mátyás kötete az esztétikai elragadtatottság manifesztuma – mondom ezt úgy, hogy nem is tudom, mióta izgat az esztétikai elragadtatottság lélektana. Ringató annak, aki érezte már, hogy magával ragadja egy-egy helyszín irodalomtörténeti jelentősége, aki hajlandó mindenáron megnézni, megérinteni, érzékeivel magáévá tenni valamit, amit Ő [egy Nagy Művész, vagy Nagy Író] is látott, ahol Ő is járt, aki egy esőtől áztatott tengerparti sétány kietlenségébe is belelátja a múlt eleganciáját, akit nem érdekel, hogy mit talál ma, mert úgyis azt látja, amit elképzelt arról, a régiről, a múltbeliről, a fiktívről, az igaziról/Igaziról stb. Dunajcsik olyan írókat idéz meg, akik képzeletükkel ránk tudnak telepedni, akik bebújnak az ember bőre alá, de ő képes rá, hogy kimondjon olyan mondatokat vagy megjegyzéseket, melyek eredetileg hozzájuk tartoztak, őket nyugtalanították vagy gyötörték – kitörni vágyó gondolatokként –, melyeket aztán hosszú évek töprengései után mondatokba szelídítettek. Átvesz, továbbgondol, irodalmi élményeit gyöngyszemekként új láncra fűzi, s ha akarjuk, ezeket is a nyakunkba vehetjük, ahogy korábban Proustot, Thomas Mannt, Nádast stb., stb. Mert Őket ismerni kell ahhoz, hogy ez a könyv üzenhessen, hathasson, élhessen! „Akinek merevedése nem volt még könyvtárban, az ezt az érzést soha meg nem értheti.” – mondja az egyik szereplő a Szerb Antal megkísértésében. (203.) Nos, erre nincs esélyem, de attól még átérzem a rajongást, a vágyat, ami e könyv szövegeit szül(het)te.

Az egyik főhős a kilencedik oldalon, már Elstir műtermébe készül...

Nem sokkal később pedig már a Grand Hotel des Bains előtt vagyunk Velencében, „ahol Thomas Mann először figyelt fel a fiatal Wlasdyslaw Moes Báróra” (91.), s a Marcel Proust: Emlékeim Sigmund Freudról című rész Célestje és „kis olasz taxisofőr”-e sem akárki. (254.) Egyik döbbenetből a másikba esve követhetjük csak, hogy milyen könnyen fűzi össze ez a fiatal ember a különböző korokból, regényekből életre kelt sztorikat és szereplőiket. Pár évvel ezelőtt fedeztem fel a Proustonauta névre keresztelt blogot, amelynek Dunajcsik Mátyás a szerzője. Lehengerelt az a tudásanyag és nyelvi kifinomultság, ami rám meredt a monitorról. Szerzőnk azóta újabb blogot jegyez – rászórja a tudását az olvasóira. Inkább önti. De míg ott az információk és az érzelmek együtt hatnak, ez a könyv az érzelmeké. Miután elolvastam a fülszöveget, már tudtam, hogy csak érzelmi úton akarom megközelíteni Dunajcsik kötetét – ez kritikánál nem szerencsés, de nagyon ritkán adatik meg: „ha volt valami értelme annak, hogy újra és újra megpróbáltam valahogyan lekottázni ezt a tájat, a tengert, a levegő tágasságát és a hotel pincéreinek kísérteties lépteit, akkor az pontosan ez volt, találni valakit, akiben felébred ugyanez a megfoghatatlan honvágy, ami engem is ide vonzott ezek közé a kihalt falak közé, hírül adni a világnak, hogy még nem veszett el minden az eltűnt időben, hogy akad még valamiféle remény a nyugalomra, hogy Balbec Beach még mindig létezik, igen, hogy Balbec Beach lehetséges.” (11.) Raoul Ruiz Megtalált időjét juttatja eszembe, aki képbe komponálta azt, ami az érzelmek szintjén süt Dunajcsik prózájából.

Nemrég lelkesen meséltem valakinek, hogy a Chateau de Vincennes termeiben bolyongva egyszer csak megakadt a szemem egy táblán, mely szerint ott raboskodott Sade márki! „Na, és?” – hangzott a válasz. Naés nekem eszembe jutott az egész Filozófia a budoárban, ami filozófia szakon kötelező szakirodalomként került a kezembe. Egyébként pedig miért is érdekelne bárkit, hogy mit gondoltam? Erre nem lehet röviden válaszolni; de már hallottam is magamban azt a megjegyzést, amit évekkel ezelőtt kaptam meg egészen más kontextusban: „Te sznob vagy.” És ezen a ponton már össze is értek az emlékfoszlányaim a Szex és irodalom hőseinek szavaival, ahol a műfordító szembesül ezzel a megállapítással. (77.) Dunajcsik hangulatokat fogott be, asszociációkat próbál tálcán kínálni. Az olvasó feladata, hogy ezeket kivegye, kibontsa és hagyja, hogy eluralkodjanak rajta. Egy olyan hangulati állapotot foglalt keretbe, amitől nem lehet megszabadulni, és e furcsa hangulat hordozóinak csak az okoz örömet, ha hasonló létállapotokkal találkoznak, papíron vagy élőben, vagy filmen. Velence Viscontival és Thomas Mannal, a gusztusos evés pedig Latinovits Zoltánnal és Szindbáddal mosódik össze: „Lehetetlen, ez volt az első gondolatom akkor februárban, lehetetlen, hogy Gustav Aschenbach ezt a távot gondolán tegye meg, ahogyan Thomas Mann írja a harmadik fejezetben. Vagy akkor a gondoláknak kellett egészen másoknak lenniük, masszívabb és teherbíróbb alkotmányoknak, vagy a tenger lehet sokkal nyugodtabb nyári napsütésben, mint így, mikor a hullámok szinte átcsapnak a benzinmeghajtású vaporetto vaskorlátjain is.” (Átkelés a Lidóra, 90.); „Utoljára talán Dajka Margit teríthetett ilyen átéléssel a Szindbád forgatásán Majmunka királynő szerepében, igaz, ő éppen ölni készült, Tigris Lilinek meg már volt egy hulla a lakásában...” (A láthatatlan Budapest, 62.)

Egyre nagyobb az az angol-amerikai-francia szakirodalom, amely egy szexuál-esztétikai diskurzus keretében tárgyalja Proust, Henry James vagy Winckelmann életművét. Az erotizált szépség fogalma már Platón és Xenophón filozófiájának is központi problémája volt – nem lehet idegen, nem lehet soha eléggé túlzó annak elemzése, amit teljes egészében soha nem tárhatunk fel; vagyis hogy mit érezhetett X. és Y., amikor ezt vagy azt írta. Nincs jogunk tudni, de epekedünk a tudásért; rákapcsolódunk valaki másnak az idegszálaira – aztán hogy ez önzés, pótlék, menekülés, vagy esztétikai életvitel, annak kiderítése megint mások dolga. „A műfordító pontosan ismerte a saját démonait, melyeket gondosan elzárva tartott tudatának hátsó traktusaiban, s azt is tudta, hogy bizonyos esetekben többet enged látni belőlük, mint amennyit a józan önvédelem megkövetelne.” – olvashatjuk a Szex és irodalomban. (78.) Dunajcsik könyvét olvasva tényleg belekeveredünk egy kicsit az ő világába. Ha figyelünk, megértjük, hogy kik azok az írók és képzőművészek, akikre felfigyelt, akik az elmúlt években foglalkoztatták. S az már csak egy plusz csemege, ahogy véletlenül odavet egy-egy megjegyzést, mint például A láthatatlan Budapestben, ahol a főhősnél nem akárhol, hanem egy „bauhaus dohányzóasztalon” van „a Vogue Homme legújabb száma”. (57.) Amikor pedig az egyik történetben elém idézte az Emlékiratok könyvének egyik legemlékezetesebb jelenetét, már csak azt mondogattam magamban, hogy ez nem igaz. A hódolat remek formáját választotta – remélem sokan észrevették! A Köszönetnyilvánításban aztán megtaláljuk azoknak a névsorát, akik nélkül „ez a kötet sem jöhetett volna létre”, Adytól Szöllősi Gézáig, hisz – amint a szerző írja – „Meggyőződésem, hogy az irodalom, mint minden más kulturális tevékenység, csapatmunka.” (262.)

Trouville Hotel des Roches Noires-ja ma már sajnos üres, a napernyős öltözőfülkék pedig színesek, nem csíkosak. De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy akinek a lelke sokat időzött az ideák körül, annak örökre csíkos lesz. Egyszer egy Picassóról szóló életrajzban azt olvastam, hogy azért imádta egész életében a tengerparti öltözőkabinokat, mert gyerekként egyszer éppen jókor és jó helyen lesett be egy kis résen... Ilyen élményem nincs, de az irodalmi élmények beépültek, mint ahogy beépült és jelen van Dunajcsiknál minden régi és kevésbé régi irodalmi és valós élmény és tapasztalat. És Balbec él. Remélem!