Konspiráció és antiszemitizmus olasz módra

(Umberto Eco: A prágai temető. Fordította: Barna Imre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012)

Valóban félni kell a zsidók világuralomra törésétől, amelyről egy 19–20. századot megidéző olasz regényben írnak? Nem valószínű. Simonino Simonini fiktív főhős több negatív tulajdonsága (nemzetgyűlölet, antiszemitizmus, nőktől való undorodás, homoszexuálisok megvetése), valamint a fantáziája által teremtett, ciklikusan felhasznált kitalációi inkább tűnnek komikusnak, semmint félelmetesnek a sok sztereotípia puffogtatásának fényében. Simonini valós és kitalált történetek összeollózásával próbálja meg befolyásolni a politika és a történelem menetét, de éppen az így koholt összeesküvés-elmélet leplezi le az olvasó előtt. Simonini kitalált szereplő, aki egyúttal valós emberi tulajdonságok, az előítélet és a gyűlölet megtestesült alakja is. A könyv fő mondanivalója tehát nem a zsidó hatalomátvétel, hanem az, amit a mű végén az orosz, Racskovszkij nevű szereplő fogalmaz meg: az emberiség éltető ereje a gyűlöletben, nem pedig a szeretetben rejlik. 

Konspiráció és antiszemitizmus olasz módra

(Umberto Eco: A prágai temető. Fordította: Barna Imre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012)

Valóban félni kell a zsidók világuralomra törésétől, amelyről egy 19–20. századot megidéző olasz regényben írnak? Nem valószínű. Simonino Simonini fiktív főhős több negatív tulajdonsága (nemzetgyűlölet, antiszemitizmus, nőktől való undorodás, homoszexuálisok megvetése), valamint a fantáziája által teremtett, ciklikusan felhasznált kitalációi inkább tűnnek komikusnak, semmint félelmetesnek a sok sztereotípia puffogtatásának fényében. Simonini valós és kitalált történetek összeollózásával próbálja meg befolyásolni a politika és a történelem menetét, de éppen az így koholt összeesküvés-elmélet leplezi le az olvasó előtt. Simonini kitalált szereplő, aki egyúttal valós emberi tulajdonságok, az előítélet és a gyűlölet megtestesült alakja is. A könyv fő mondanivalója tehát nem a zsidó hatalomátvétel, hanem az, amit a mű végén az orosz, Racskovszkij nevű szereplő fogalmaz meg: az emberiség éltető ereje a gyűlöletben, nem pedig a szeretetben rejlik.

Simonininek ennyi negatívum hatására nem csoda, ha megkettőződik a személyisége, s „foglalkozásait” is aszerint váltogatja, hogy éppen milyen előnyökhöz juttathatja az ellenséggel megkötött paktum. Dolgozik hazai és külföldi titkosszolgálatoknak, közvetve titkos társaságok összeesküvéseiben vesz részt, jár Szicíliában Garibaldi idején, Párizsban letelepedve pedig álmunkája az okmányhamisítás. Mind beljebb kerülve a politikai ármánykodásba, még a Dreyfus-ügy is képbe kerül. Eco mindezt megfejeli még egy egész könyvön át húzódó ateista pap által tartott titkos és mocskos szertartással is: Simonini maga is részt vesz az izgató orgiában az egyik ősellenséggel, a Nővel szenvedélyesen szeretkezve.

Simonini kapitány másik énje Dalla Piccola abbé, akivel egymás emlékeit próbálják meg kiegészíteni, egy közösen írt naplóval. A főszereplő két énje egymást váltja a párbeszédben a naplóbejegyzések által, s ez a diskurzus építi újjá a múltat homályos, vagy elfelejtődött emlékek alapján. Eco sosem várakoztatja sokáig olvasóját: az „izgulási idő” (Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007, 93.) az események leplezésében szinte minimális. Ugyanis a kapitány naplóbejegyzéseit azonnal követik az abbé válaszbejegyzései. Eco, talán szabadkozva a sok felhalmozott történelmi adatért, az átlagolvasóval kommunikálva leplezi le a Doppelgänger-titkot. Sőt, a könyvben egy harmadik elbeszélő magyarázó hangja is „felügyel”, amikor túlságosan kaotikussá válik a cselekmény-bonyolítás. Az idő és a helyszínek keveredésének tisztázásához is kapunk segítséget: a könyv végén megtalálható táblázat időrendi sorrendbe foglalja a történelmi cselekményvázat. Ezt a racionalitást ellensúlyozzák viszont azon beazonosítatlan elbeszélőtől származó mondatok, amelyek akár az empirikus Umberto Eco gondolatai is lehetnének, például „Órák óta írok megszakítás nélkül…” (Umberto Eco: A prágai temető. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012, 52. A szövegbéli oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.)

A visszaemlékezések, a meghasadt személyiségű főszereplőnél hol szavak, hol pedig képek formájában áramoltatják vissza a múltat: „Dalla Piccola valójában csak egy meglehetősen gyér eseménysort vázolt fel Simonininek (…) ám Simonini emlékezetébe éppen eme szűkszavú utalásoknak a hatására egyszeriben áramolni kezdtek a képek és szavak.” (113.) Bár a szöveg nem hivatkozik a könyvben látható képekre, az olvasó nem kerülheti meg őket, mivel Eco mintaszerzőként kétféle módon is szabályozza ideális olvasójának a regény befogadásának tempóját (Hat séta a fikció erdejében, 84.): korabeli metszeteket is beilleszt a szövegbe, befolyásolva és lassítva az olvasási időt. Míg egy átlagolvasó a szöveg olvasása közben szánna egy kevés időt a szomszédos oldalakon látható képek megnézésére, addig az ideális olvasó részletesen figyeli meg az illusztrációkat, s újra elolvassa a szövegből kiemelt idézeteket. A képhez csatolt szövegek leíró megnyilatkozások (Horányi Özséb: Jel, jelentés, információ, kép. General Press Kiadó, Budapest, 2006, 96.), mivel Eco úgy párosítja a szöveget az illusztrációval, hogy határozottan azt mondja, amit a metszeteken látunk. Az illusztrációk funkciója a hitelesség szerepének alátámasztása: több szereplő valóságosságát is képekkel kívánja bizonyítani, ahogyan például a 70. oldalon látható portré és a hozzá tartozó képaláírás is Barruel abbét mutatja be: „felrémlik előttem Barruel abbé: szinte velünk lakott, bár alkalmasint rég távozott már az élők sorából…” (70.)

A könyvben megadott a metszetek forrása: a legtöbb kép Eco gyűjteményéből származik, innen feltételezhető, hogy maga a szerző választotta ki a megfelelő illusztrációkat a szövevényes elbeszéléshez. Gyanítható, először született meg a történet, s aztán kerültek a képek a könyvbe, mivel már az 1994-ben íródott Hat séta a fikció erdejében című munkájában is példaként hozza fel Cion bölcseinek jegyzőkönyveit (1905) a fikció és a valóság jellegzetességeinek kapcsán (vö. 191–198). A jegyzőkönyvek ugyanis tárgyalják a francia forradalom, a szabadkőművesség, a jezsuiták szerepét a történelemben, de említik a prágai temető történetét is. Új regényében tehát e jegyzőkönyvekből indul ki, melyeknek kapcsán már bebizonyosodott, hogy átfedések vannak több, korábban megjelent szöveggel (plagizálás problematikája). A jegyzőkönyvekben hivatkozott, vagy szó szerint átvett részletek Eco korábbi művében, A Foucault-ingában is lelepleződtek. A regény szintén az emberiség egyetemes kultúrájának egy alaptételét kívánja bizonyítani: a Föld forgásának tényét különböző aspektusokból közelíti meg. A két Eco-regényt összekötő momentum azonban az összeesküvésektől való rettegés, ezért vizsgálja A prágai temető műfaji keretei között a jegyzőkönyvek befogadásának fiktív és valós paratextuális mozzanatát, majd igyekszik azt olvasmányossá tenni. Míg elméletében azt hangoztatja, hogy az olvasónak tisztában kell lennie azzal, hogy kitalált történetet olvas (Hat séta a fikció erdejében, 107.), addig A prágai temetőben a szereplők önmagukat is meggyőzik arról, hogy mindaz igaz, amiről írnak.

Umberto Eco terminológiáját használva, az olvasó enciklopédikus tudása, tapasztalatai alapján próbálja meg asszociálni és értelmezni a szöveget, de követve a mintaszerző utasításait (vagyis átrágva magát a történelmi utalásokon), empirikus olvasóból fokozatosan ideális olvasóvá válik. Nyomozást folytat, miáltal vitathatatlanul bővül a tájékozottsága, valamint ezenfelül felelevenednek a porlepte ismeretek is (például Freud-ot illetően). Az enciklopédiából vett tudásanyag ismertetése lassító funkcióval bír, ugyanúgy, mint a főszereplő gasztronómiai vonzódásának leírásai is, melyek nem egyszer egész oldalas étel-elkészítési módot tárgyalnak („Nem tudja, mennyivel jobb egy erekciónál is az, amikor összefut az ember szájában a nyál.” [27.]). S bár Eco legújabb regénye több regényfajtát (kaland-, ismeretterjesztő, történelmi, filozófiai újságregény stb.) és különböző műfaji sajátosságot is magában hordoz, nem szabad kihagyni, hogy talán egy igazi krimire hasonlít a leginkább, hiszen már a történet elején megjelenik a titok („minden hétköznapinak, ismerősnek tetszett. És mégis, úgy éreztem, mintha bűzlene körülöttem valami, amiről semmit sem tudok.” [34.]), előkerül egy hasonmás („Ön azt gyanítja, hogy mi ketten egy és ugyanazon személy vagyunk.” [112.]), a szereplők leskelődnek („Minden, a legjelentéktelenebb apróság is kapóra jöhet egyszer. Az a fontos, hogy olyasmit tudj, amiről mások nem tudják, hogy tudod.” [44.]), megfigyelnek („Mintha figyelne valaki, aki én vagyok.” [35.]), gyanúsítanak („A zsidók! Csakis ők lehettek.” [36.]), megszületik egy összeesküvés-elmélet („Akkoriban, azt hiszem, foglalkoztam már a különféle zsidó összeesküvésekkel meg a zsidó faj ama tervével, hogy orvosnak és patikusnak adja fiait, így akarván ellenőrzés alá vonni testestül-lelkestül a keresztényeket.” [61.]), hamisítások tanúi vagyunk („a közjegyző úr tisztes összegekért hamis okmányokat gyártott…” [115.]), hullák kerülnek elő („De ellenőriztem azért, hogy mi van a csatornában,[…] Atyaúristen, csakugyan négy hulla van ott.” [365.]), folyamatos a nyomozás („Hogyan keresztezi Dalla Piccola abbé élete az enyémet?” [36.]), majd pedig lezáródik az ügy („Ahhoz, hogy ez hihetővé váljék, csakugyan föl kéne robbannia egy bombának.” [545.]). A könyv végén a titok is megfejtődik, kiderül, hogy Simonini mindvégig azonos volt Dalla Piccola abbéval, aki befejezi élete fő művét, a prágai temető történetét, s eladja azt az oroszoknak.

Egyértelműen megállapítható, hogy Umberto Eco fontos témákat boncolgat legújabb regényében. A már korábban megjelent, más szerzőktől származó művekre való hivatkozás, és az általánosan ismert sztereotípiák használata (főleg a zsidókra vonatkoztatva) pedig egyáltalán nem gyengítik a mű értékét, hanem hozzájárulnak az izgalmas, feszültséget teremtő elbeszélés hangulatához, és a regény egyes rétegeinek élvezetéhez.