CSILLAG DÓRA |
![]() |
A belső dzsungel(Bán Zsófia: Amikor még csak az állatok éltek. Magvető Kiadó, Budapest, 2012)Mielőtt bármit is mondanék magáról a kötetről, elöljáróban egy megjegyzés: rég találkoztam ennyire pontos, találó könyvcímmel. Semmi más nem fejezhetné ki jobban Bán Zsófia novelláinak lényegét, mint épp ez a hat szó. Magába sűríti mindazt, amit a tizenöt novella hol kimondva, hol utalásszerűen elénk tár: múltat, életet, emberi létet, a halvány választóvonalat ember és állat között, e halványság minden következményével együtt.
A belső dzsungel
(Bán Zsófia: Amikor még csak az állatok éltek. Magvető Kiadó, Budapest, 2012)
Mielőtt bármit is mondanék magáról a kötetről, elöljáróban egy megjegyzés: rég találkoztam ennyire pontos, találó könyvcímmel. Semmi más nem fejezhetné ki jobban Bán Zsófia novelláinak lényegét, mint épp ez a hat szó. Magába sűríti mindazt, amit a tizenöt novella hol kimondva, hol utalásszerűen elénk tár: múltat, életet, emberi létet, a halvány választóvonalat ember és állat között, e halványság minden következményével együtt. Olyan távlatokat nyit, melyek az olvasót óhatatlanul újraértékelésre késztetik – ha nem is egész életével, de megszokott értékrendje jó pár elemével kapcsolatban.
A novellák szereplőinek alapvető, visszatérő problémája a kommunikációképtelenség, annak ellenére, hogy sokan sokféle nyelvet beszélnek gyakorlottan: magyarok társalognak egymással angolul, portugálul, Margó lengyel tolmácsként dolgozik, az egyik kubai származású hősnő flottul káromkodik magyar nyelven. Érteni pedig mindig pontosan értik egymást, olykor nemcsak a szavakból, hanem a csendekből is. Ám az anyanyelv lecserélésével vagy a hallgatással sem tudnak szabadulni a múlt traumatikus emlékeitől, azok csukott szemmel, némán is felidéződnek bennük, mint a Képzeletbeli Éden, a Rohanunk a forradalomba vagy a Három kísérlet Bartókra című szövegekben. Az emlékképek visszatérését az elbeszélő legtöbbször jelen és múlt közötti „párhuzamos vágással” érzékelteti; az idősíkok összefonódásával létrejövő feszültségből születnek a kötet legjobb darabjai. A filmszerű ábrázolásmód a Keep in touch című novellában a leghangsúlyosabb, ahol az elbeszélő a gyerekkorából származó (néma) filmfelvételeknek kölcsönöz hangot, a képekhez hasonlóan szaggatott, töredezett mondatokkal. A családtörténet narratívájába beillesztett képsorok ezáltal értelmet és személyes jelentést kapnak. A filmkép és fotó szöveg általi megjelenítése egyébként már Bán Zsófia előző kötetének is fontos eleme volt; az Esti iskola pár ilyen fejezete kimondottan erős hatást gyakorol az olvasóra. A felejtés szándéka a hallgatás vagy nyelvcsere mellett egy másik motívumot is magához vonz – ez az utazás. A lehető legnagyobb földrajzi távolság attól a helytől, ahol a felejteni kívánt dolgok megtörténtek. A XX. századi történelem traumáiból, az emberi kegyetlenség elől (elsősorban) Dél-Amerikába. A sok ezer kilométeres távolság mintha egyfajta időbeli visszahátrálást is magában foglalna: mintha ott, az egzotikus őserdők mélyén még az ősidők ártatlansága élne. (Itt említeném meg a kötet gyönyörű borítófotóját: a bizarr formákban burjánzó, mélyzöld növényzetben az égvilágon semmi nyoma az ember létezésének, mintha csak a teremtés ötödik napját látnánk.) A kötet több helyén történik utalás az Édenkertre, s valóban kézenfekvő lenne Dél-Amerikát azonosítani vele, ám a szövegek mindvégig kétségbe vonják, hogy amit európaiként, távolról annak vélünk, vajon valóban annyira paradicsomi hely-e. A dolgok múzeuma című novella például egyértelműen felmutatja, hogy az emberi (sőt, gyermeki) ártatlanság már itt is a múlté, a Képzeletbeli Éden szereplője pedig ki is mondja, hogy az európai (hozzátehetnénk: gyarmatosító, uralkodó) nézőpont merő képzelgés. A kötet egészét áthatja ez a posztkoloniális szemléletmód, kiegészülve a társadalmi, politikai és nemi elnyomás kérdéseivel. A legtöbb esetben ez a tartalom szépen belesimul a novellák szövetébe, talán csak a Hús című darab sikerült didaktikusabbra a kelleténél. A bibliai motívumnál maradva: a bűnbeesés után örökre kiűzettünk az Édenkertből, és hiába keressük a visszautat. Az ártatlanság csak abban az időben létezett, amiről a kötet címe beszél: amikor még csak az állatok éltek. Mint említettem, a cím az időre vonatkozó jelentés mellett az ember ősállapotára, biológiai meghatározottságára is utalhat. Az emberben lakozó állati vonások, az ösztönök, érzékiség és testiség így kettős fényben tűnik fel. Amikor elszabadul, lehet veszélyes és taszító, mégis hozzátartozik az emberi természethez. Két motívumot emelnék ki, mely összekapcsolódik az érzékiség, a testi érintkezés egyszerre traumatikus és vonzó voltával: a röntgensugár a Frau Röntgen keze című novellában, illetve a kígyó a Méreg című szövegben. Mindkettőben valami félelmetes, pusztító dolog gyakorol megmagyarázhatatlan, ellenállhatatlan vonzerőt: a röntgensugárzás az Anna Berthából áradó, halálos erejű érzékiségnek felel meg, mellyel Wilhelm nem tud mit kezdeni, a kígyóállatkert lakói pedig K. (Karády Katalin?) szemében a testi megaláztatás miatt érzett undort testesítik meg. Ahogy a röntgenkép és a kígyóméregből készített szérum is a gyógyítás eszköze lehet, hasonlóképpen a testiség traumáit végül maga a fizikai érintés oldja fel a két novellában. Az Esti iskolához képest kevésbé egységes hangú és szerkesztésű, visszafogottabb, mégis elgondolkodtató, újraolvasásra késztető könyv az Amikor még csak az állatok éltek. A visszatérő szereplők mögött nehéz sorsok rajzolódnak ki. A kötet egészére mégsem a tragikus hang jellemző: Bán Zsófia jó érzékkel vegyíti a humort a komolysággal, az utolsó (kötetcímadó) novellában pedig végül elérkezik a megbékélés állapota – nemcsak a főhősnő, hanem az olvasó számára is. ( 2 Votes ) |