Egy könnyű és nehéz bohócmosoly

(Kovács András Ferenc: Bohócöröklét. Magvető Kiadó, Budapest, 2011)

„Ezek a versek voltaképpen a Sötét tus, néma tinta darabjaival szinte párhuzamosan íródtak, álltak össze könyvvé – alkalmi futamok, alkalmatlan játszadozások, hangok, s elhallgatások, rögtönzött kódák, zárlatok, hiányjelek, rejtett cezúrák a lét partitúráján – nem tudni, miért túl könnyed s túl nehéz egy fölmeszelt bohócmosoly” – olvashatjuk Kovács András Ferenc legújabb, Bohócöröklét című kötetének a fülszövegében. Ez a néhány sor és a cím a kötet egész tematikáját, annak központi motívumait jellemzi. Túl könnyed és túl nehéz, írja KAF, akár a bohócöröklét. Egy olyan paradoxikus szóösszetételről van szó, ami a költészet két lehetséges metaforáját foglalja magába. A bohóc a múló földi dolog, a létében megkérdőjelezett gyönyör, a gúnyos maszk mögé bújtatott igazság, a bizarr és nevetséges, a hol fesztelenül magamutogató, hol kiismerhetetlen és hozzáférhetetlen jelképe: ez a bizonytalan, kétes figura áll szemben az örökléttel, a múlhatatlansággal. Ilyen KAF költészete is: hétköznapi, jelentéktelen események (például a papagájával csevegő lírai én a Rudolphinae meae laudes című versben) és a múlhatatlan, örökkévaló (vagy örökkévalónak tartott) dolgok kapcsolódnak egymáshoz. Ám még valószínűbb az az értelmezés, hogy a mulandó bohócmosoly, egy-egy kétes létű apróság válik halhatatlanná. Mindegy, melyikről beszélünk, hiszen bármelyik lehet nehéz, de akár könnyed is: „Vágyakban lakozót nehéz / Megnevezni, elillanót / Méltón hívni, ha lepkeként / Röppen, szóba időtlenül / Lelkes, légies árnya” (Búcsú az angyalitól). Ennek a kettősségnek a szembeállításáról (feloldásáról), valamint múló és örök határának a feszegetéséről szól ez a verseskötet.

KAF alkotói sokszínűsége, formaérzéke és lírai szerepeinek változatossága sokkal erőteljesebben nyilvánul meg ebben a kötetben, mint a Sötét tus, néma tintában. Hexameterek, antik strófaformák, villoni ballada, felező nyolcas és persze az elmaradhatatlan szonett, a könnyeden nehéz versforma váltogatják egymást a kötetben. Több versben is előkerül a lírai én bizonytalansága, a költői alteregók maszkja mögé bújt bohóc alakja: „Andráskám, mit szeretnél, ki voltál, mit akarsz ott? / (Ezt kérdi más időkből Calvus, Lázáry, Jack Cole…)” (Túl. Élni minden arcot). A fiktív személyek szerepeltetése túlmutat az alakváltás játékán, mert KAF alteregói különböző korok, stílusok emberei, ily módon fellazítják az idő kereteit, és átjárást biztosítanak a korszakok között. Ezzel a játékkal az öröklét lehetőségét teremti meg költészetében. Nemhiába a következő Szép Ernő-idézet a vers mottója: „Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni, […] S időkben és mezekben mindenki helyett élni.”

A viszonylagosság másik példája, amikor az én saját lefokozott állapotával találkozik a Redakció ad abszurdum utolsó versszakában (Babits A lírikus epilógjának formahű átirata): „És maradok: más hitnek bóvli börtön, / kretén világ, mely alanyul se tárgyul − / s nem én vagyok Istenszékén a karfa.” Az alcímben (Egy lírikus epilógja) határozatlan névelő váltja a határozottat, így KAF egyszerre általánosít és növeli a bizonytalanság-érzetet. A szöveg eredete is megkérdőjeleződik a Csomolungmai márvány versszakaiban, melyek utalások és idézetek jól megformált láncolatából állnak. A szöveg egyrészt Hajdú Farkas-Zoltán Mallory hátacímű könyvének utószavául íródott (az alcím is erről tanúskodik), másrészt viszont saját magára is reflektál: „Különben: minden idézet. (Most ide inkább valamelyik / Borges lett volna illőbb.)” A posztmodern szöveguniverzum hálózatát építi fel KAF, különböző sorokból, illetve sortöredékekből, melyek rengetegében az egyén múló kis játékszer, esélytelen rá, hogy dacoljon az elmúlással: „Te meg fogsz halni. Ők meg állni fognak. (A hegyek.) / » Akkó’ mek mija francnak a zegísz cécó?«”

Az egész kötetet behálózó szembenállások közül a pátosz és az irónia ellentétének a szemléltetése a legszembetűnőbb. A kortárs könyvpiacon, az irodalom üzletté alacsonyításán élcelődik KAF Könyvvásárok könyvvására című Kölcsey-parafrázisában (a Vanitatum vanitast idézi mind a forma, mind a megszólalásmód): „Kéjjel ontja könyvözönjét / Üzletszerű könyvelgés…”, „Földünk egy kis hangyafészek. / (Írja, mondja Kölcsey…) / S mégis kell a könyvművészet, / Mint majomnak bőrdzseki!” A kortárs alkotókról, de még magáról a versről is ironikusan nyilatkozik: „S vannak kortárs alkotók is − / Mind király, de büszke kódis, / Mind csak élő, mert csak ír, / S léte lelkesült papír…” A Rigmus a könyvről című hosszú, hexameteres költemény hasonlóan szemlélteti az olvasás (kissé pejoratív értelemben a múlt századot idéző népművelés) folyamatát: „Olvas a doktor, az ötker, a nyócker, a bróker a tőzsdén, / Olvas a tősgyökeres s a hazátlan, a hím meg a nőstény… / Olvas az emberiség Budapesttől Csíkszeredáig, […] Olvas a kiskun, a jász, a palóc, kusza hévvel a székely, / Mert az a fő, hogy fald csak a könyveket, és ne veszékelj.” Az is előfordul, hogy egy ódai stílusú vers lesz a halvány irónia forrása mint például a Salve, o venusta sirmio címűben, mely az Írók Boltjának a dicsőítése: „Ó, Írók Boltja, kedvesebb te bármely más, / hivalkodóbb s tán puccosabb könyvesháznál”.

Az efféle stílusparódiák mellett azonban a pátosz versei is megjelennek a kötetben, például a Dsida Jenő emlékére írt Búcsú az angyalitól, vagy az utolsó ciklus életösszegző, számadásszerű versei. Az élet elmúlásának súlyos tapasztalatát könnyeden próbálja feloldani az Ötvenből ötvenegybe utolsó négy sora (a vershelyzet a lélekhez intézett figyelmeztetés), annak ellenére, hogy a játékos együgyűséget a verset lezáró ige megtöri: „Légy védtelen, s ha fény gyúl, szép terek / tajtékjában fürödj, pucér gyerek, / pancsolj Tejútban, mely fenn tündököl − / s ragyogj tovább, ha tested megdögöl!” Emellett azonban a kétely is beférkőzik a versek világába: „S vak űrben árnyad otthont vélhet-e, / ha már fölszámolódott élete?” „Örök költözködés / a lét” – áll a Fakult, ajtótlan kilincsek kezdősoraiban, és az előbbihez hasonlóan kétségre, bizonytalanságra figyelmeztet. A jambikus tízesek sodró lendülete, a rímek egymásba csengése sem tudja teljesen felszámolni a halk félelmeket. A bohóc immár maszk nélküli arcát mutatja meg olvasóinak, a semminek tűnő földi halandó az öröklét felé tesz lépéseket. Érdemes ehhez a szöveghez hozzáolvasni a kötetben előtte lévő vers első sorait: „Nem én, megint a könyvtár költözik: / az Ezeregyéj és Proust, a Szabó / Lőrinc összes – a széthullt, szakadó / világ, mely új szavakkal töltözik…” (A költözködő könyvtár) A könyv és könyvtár mint a materializálódott kultúra (sőt költészet) gyakori motívumok KAF verseiben. Ha a könyvtár költözik, akkor mozgásban van, tehát a mindig változó költészet metaforája lesz. Élet és költészet egyaránt költözködés, azaz változások (megújulások?) könnyen vagy nehezen megélt folyamata.

Hogy könnyed vagy nehéz-e a bohócmosoly, azt a kötet elolvasása után sem lehet egyértelműen eldönteni. Talán nem is ez a célja ezeknek a verseknek, hanem egyszerűen a játék. Játék térrel és idővel, játék a költészettel, játék még saját magunkkal is. Sőt, az élet alapvető kérdéseiről, a mulandóság gondolatáról, a változással való ironikus szembenézésről szóló versekben is megtalálni a játék és könnyedség formai és tartalmi elemeit.A legtöbb ezzel kapcsolatos megállapításunk természetesen bizonytalan marad, az viszont bizonyos, hogy KAF-nak a több tucatnyi kötet és alteregó, versforma és műfaj után is sikerült újat mutatnia olvasóinak.