A mikropróza göröngyei közt

(Csík Mónika: Instant. Illusztrációk: Molnár Mirkó. Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 2011)

A műnemváltás sosem egyszerű, különösen, ha lírából prózába lépésről beszélünk. Epikus természetű versek esetében, amelyek vagy a beszélt nyelvhez közelítenek, vagy narratívát teremtenek, könnyebb az átjárás, de a kontemplatívabb, vagy tájleíró szövegek egyszerűbben jeleníthetőek meg esszében vagy valamilyen társművészetben. Csík Mónika rövid- és mikropróza-kötetében találunk olyan szövegeket, (s nem is keveset), amelyek még inkább mozognak a vers határain belül. Különösen érvényes ez a Kimerevített pillanat, és az Ismerős neszek című heterogén ciklusokra. Ezek zömében olyan írásokat tartalmaznak, amelyek történettel nem rendelkeznek, s puszta leírásra szorítkoznak. A posztmodern próza nem feltétlenül igényli a történetet, ám ha az alkotó annak elutasítása mellett dönt, s ha a szövegek pusztán egyetlen képre épülnek, akkor szükséges olyan erősségűt választani, melynek felfejtése során az olvasó mélyebb szintekhez jut el. Erre példát találhatunk Bodor Ádám Vissza a fülesbagolyhoz című novelláskötetében, amelyben gyakori az ember nélküli táj ábrázolása, s ahol a természeti képek leírását allegorikusan is értelmezhetjük.

A rövidpróza műfaja egyre nagyobb népszerűségnek örvend, gondoljunk csak Tolnai Ottó Grenadírmars, Darvasi László A Borgognoni-féle szomorúság című kötetére, vagy a tárcanovella újrafelfedezésére (ami nem azonos a fenti két könyv műfajával, de terjedelmi keretei hasonlóak). A felkapottság ellenére, ha mikropróza-meghatározást keresünk, definíciót bajosan találhatunk a szakkönyvekben (nem zárom ki ennek a már kész meghatározásnak a létét, azonban az alábbiakban megkísérlem néhány saját szabályát lefektetni az ilyen típusú szövegeknek).

Véleményem szerint az első és legfontosabb szabály az, hogy a kis terjedelemben is felírható legyen egy olyan ív, ami a prózára általában jellemző. Értem ezalatt azt, hogy a szöveget alkotó elemek (szereplők bemutatása, amennyiben van cselekmény, annak kibontakozása, leírás, kiszólások stb.) arányaiban nem különböznek testesebb testvérétől. Természetesen ennek sem csupán egy típusa van, de azok a szerkesztésmódok, amelyek léteznek a novellában, ugyanúgy érvényesülnek a mikroprózában. Ahogy szűkül a terjedelem, úgy kerül nagyobb súly az elemek helyének kiválasztására, sőt, egyes elemek nem is képesek érvényesülni ekkora terjedelemben. Felvetődik a kérdés, hogy ha a szöveg rövidülésével redukálódnak az elemek, vagy az írások terjedelme csökken, mi lehet akkor az az alsó határ, amelyben még elérhetik a megfelelő intenzitást a szöveghelyek?

Csík Mónika válasza erre a kb. 10 sor, A5-ös oldalon (találunk hosszabb egységeket is a könyvben, itt az átlagos hosszt jelöltem meg). A kötetben helyet foglaló prózák közül azonban azok az alkotások minőségiek leginkább, amelyek túllépik ezt a terjedelmet. Meglátásom szerint a prózának természetszerűleg ennél több helyre van igénye, mivel a kisebb textusokban vagy nem jön létre a kohézió, vagy tét nélkülivé válik az alkotás. Harmadik esetben a szöveg sűrűsége pedig olyan intenzitást ér el, aminek befogadása már túlmutat a prózaolvasás lehetőségein, mivel minden szóra olyan súly nehezedik, amekkora a versben jut a szavaknak. Prózai művekben is előfordul, hogy egy lexémának/szintagmának kiemelt szerep jut, ám ez ebben a szövegben elszórtan esik meg, s általában az olvasó jelzést is kap, hogy kiemelten kezelje az adott elemeket. Ez megtörténhet rövid terjedelmű prózában is, de nem olyan gyakorisággal, ahogy a vizsgált könyvben látjuk, és erre lehet példa a szubtextus is (Michel Riffaterre fogalma, ld.: UŐ., Szimbolikus rendszerek a narratívában;  A fikció tudattalanja, In: Narratívák 2., Thomka Beáta szerk., Kijárat Kiadó, Budapest, 1998, 61–65.) (ott szövegtani, de nem túl hosszú egység bír kiemelt jelentőséggel), melynek működéséhez már egy regény terjedelme szükségeltetik.

Csík Mónika szövegeinek értelmezése során az olvasó nem kapja meg a fenti formától a próza olvasásának élményét. Kávé (49.) című szövege például egy kávé elkészítésének és megcukrozásának folyamatát írja le. A pusztán tíz soros szöveg a következő félmondattal zárul: „csobban a kockacukor, mielőtt alámerülne, mélybarnával itatódik át, s a kanál a sodor közepére terelve, apró szívlapátként elegyíti egyneművé a sötéttel a világost.” A zárókép nem elég erős ahhoz, hogy megfelelő zárlatként szolgáljon. A szöveg súlypontja az idézett mondatra, s az azt követőre van kitéve, azonban ez a rész nem teszi indokolttá a korábbi hosszú leírást, ami így funkció nélkül áll.

Erre a típusú szövegre több példát is találhatunk a kötetben, erősebbet, gyengébbet is, de még a hatásosabbak is csak emlékeztetnek a prózára. Zömében kihagyásos szerkesztésűek, a ragok és nyelvtani szerkezetek gyakran többértelműséget okoznak (amit nem szoríthatunk csupán a vers műfajába, ám jellemzően ott találkozunk ilyen szövegszervezési stratégiákkal, ahol a tördeléssel kiegészítve jön létre egy többjelentésű, ám általában homogén egység). Azonban ezek a többértelműségek nem mindig érdemesek a mélyebb értelmezésre, mert sokszor inkább közhelyek, mint poétikus lét-igazságok.

Ilyen közhelyszerűségre példa a Liszt című szöveg, ahol a következő tét nélküli mondatok vágynak azzá válni: „Hiszen a csöndet lehetetlen megragadni. Hiába próbálja helyzetekhez, tárgyakhoz, érzésekhez társítani, csak a bensőjében kavargó képeket sorakoztathatja fel.” (23.) Az idézett hektikus minőségű szöveg azonban a következővel zárul: „Kedvesem, a csönd az utolsó lépéssel kezdődik, az elrugaszkodással, ahogy a záruló szemhéjak lassan kettévágják a külvilágot.” (Uo.) A záró sor alkalmasabb a vers tárgyának érzékeltetésére, ám mivel jelentését már a fenti sor explicitté tette, így veszít erejéből, s a kép elgyengülése mellett még zavaró redundancia is létrejön. Az azonos szövegben megjelenő szándékolatlanul többféle elbeszélői hang is jobban idomul a lentebb idézett sorokhoz, mivel hiába dolgozik a próza erős iróniával, mindez nem ölt olyan mértéket, hogy a közhelyek az elviselhetőség határán belülre kerülhessenek. Ugyanez a tendencia fedezhető fel a Márai című szövegben, mely hiába viseli magán a paródia néhány elemét, s élvezhető, mégis az „E magány alatt természetesen nem az egyedüllétet értem. Tudja, kedves Anna, az egyedüllét sohasem egyenlíthető ki a magánnyal. Az egyedüllét fizikai, a magány lelkiállapot.” (24.) sorokat követően a szöveg eltér eddigi irányától. Ezek után elhalványul az irónia, s a magányról olvashatunk evidens kijelentéseket. Az idézett mondatban szerepel ugyan a természetesen szó, amivel az elbeszélő sugallja, hogy mind ő, mind a hallgató tudatában van a kijelentés evidenciájának. Ennek ellenére a szöveg hátralevő részében, ami az egész egység harmadát teszi ki, csupán ennek a két mondatnak a plaszticizálása, továbbírása történik, az eddigitől eltérő hangon. Ennek eredményeként nem gondolhatunk karikírozásra, a kijelentések nem a paródia eszközei, hanem „üzenet” minőségben vannak jelen. A paratextus ellenére (ami nem csupán az idézett életműre, de Hajnóczy Márai-szövegeire is enged asszociálni) a szöveg értelmezési lehetőségei szűk kereteken belül mozognak, s nem aknázzák ki a textuális játékokban rejlő lehetőségeket. A pusztán stiláris, és a címben megjelölt idézés humorforrás lehetne, azonban ez megbicsaklik az alsóbb közhelyes sorokon, amelyek azonban eltérnek a szöveg addigi stílusától, s magányosan lógnak a szöveg terében, mintegy nagy igazságként kinyilatkoztatva. Az utalás továbbá homályos a stílus tekintetében is, mivel egyedül a polgári szemlélet felidézésben érhető tetten, s ha nem szolgálna útmutatásként a cím, bajosan derülne ki, kiről, kihez is szól a szöveg. A mű heterogenitása nem enged biztonságos értelmezést, ez azonban nem olvasható az értelmezési lehetőségek kitágításaként, mivel sem kitapintható irónia, sem metatextus, sem pedig megfelelő túlzás nincs jelen a szövegben, ami nyilvánvalóvá és gyümölcsözővé tehetné ezt a játékot.

A kötetben más életművek is megidézésre kerülnek. Leginkább említésre méltóak a Kafkára, Tolnaira utaló szövegek. Mindkét írás az Arannyal vegyül a bögreazúr című (ami már az azúrral is Tolnaira utal) ciklusban helyezkedik el. A Vakablak című, az Átváltozást parafrazáló szöveg minősége jelentősen jobb, mint a fent idézetteké. Ennek oka, hogy az írás egyszerre él intertextussal, s egyszerre mozgatja meg a kulturális (kommunikatív) emlékezetet. A megjelenített tér (két és fél szobás, omló vakolatú lakás) referencialitása tisztább, mint a korábbi szövegeké (amelyek gyakran a mágikus realizmus határán kívánnának mozogni), s fikciós világuk több találkozási pontot talál tulajdonképpeni világunkkal, de nem a történetfoszlány tekintetében. A szövegben a téma megjelenítése a többi szövegtől eltérően implicite történik, ami lehetővé teszi az olvasás során a megismerés/megértés élvezetét. A próza utolsó mondata, „Állítólag egy reggel közölte a szomszédokkal, hogy kiveteti az utcafrontra néző ablakot, mert a síkos üvegen nagyon nehezére esik a mozgás, és arra kérte őket, hogy azontúl Ferenc helyett szólítsák Gregornak” (26.) már az állítólag szóval is erőssé teszi a zárlatot. A szó sejtelmességgel és humorral itatja át a szöveget, s a Ferenc/Franz név is további értelmezésre ad okot, hiszen nem csak a művet, de annak szerzőjét is megjeleníti, s így kitágítja az értelmezés terét. A szerencsétlenül megválasztott hivatkozási alap (a Kafka-idézések száma az irodalomban már a végtelen felé tendál) még mindig jobban tesz eleget az olvasói elvárásoknak, mint a későbbi, egyéb szerzőre történő utalások (pl. „a kunderai lét elviselhetetlen könnyűségével szembesül a szemlélődő gondolkodó” [Panoptikum, 86.]).

Ez a darab felel meg leginkább a mikropróza követelményeinek, ugyanis a rövid szövegben megjelenített világ összhangban van az elbeszélői hanggal, s mély gondolatok kisajtolására is alkalmas, melyek a legfinomabb módon vannak érzékeltetve.

A ciklus nyitószövege (Jégbefagyott hal ) is jobban közelít a kiteljesedett(ebb) prózához. A sűrű szöveg azonban nem a szerzőt idézi meg, hanem poétikájához kíván kapcsolódni, amit egyértelműsít Tolnai Ómamájának szerepe a szövegben. A kapcsolódás sikeres, s a rezignált hangvételű, egyetlen hömpölygő mondatból álló szöveg megteremti a teret a poétikus képek sorjázásának, amelyek nem válnak hatásvadásszá. Ennek oka, hogy az emlékezés mechanizmusmát imitálja a szöveg, s a szabad asszociációval egymáshoz kapcsolódó képek nem válnak céltalanná: „Hogy lehet az, hogy lassan beköszönt az első fagy, és maga még mindig nem pörcölte le a muskátlikat, ott hervadoznak, szégyenszemre, Ómama, néha az jut eszembe, hogy maga a legnagyobb szemfényvesztő, akit csak ismerek, a Buendíákat kísértették meg efféle népek, a hegyeken túlról érkeztek, és mindenféle varázsos dolgot mutattak, azt akarták elhitetni, hogy léteznek csodák, ha így magára nézek, Ómama, egy aszalódott kis jonatánalma jut az eszembe” (19.).

Más esetekben azonban nem kitapintható a leírtak funkciója. Ilyen például a Fényjáték címet viselő szöveg, amelyben „Az éjszaka sötéte kiszívja, magáévá teszi a színek erejét.” (54.) felütés után különböző színek tulajdonságait beszéli el. A megszemélyesítéseket ugyanazzal a szerkezettel (birtokos szerkezet: „a sárga melegét, a kék nyugalmát, a zöld energiáját") alkotja meg az elbeszélő. A stílus egyhangúsága és a cél nélkül álló képek nem erősítik egymást, mellérendelő viszonyban állnak, s nem jutunk el egyik pontból a másikba. Így a szöveg egyszerre válik versszerűvé, tét nélkülivé és unalmassá. A míves mondatok (pl. „Ahogy esteledvén hullongani kezd a sötét, a nappal vibráló, lüktető, harsogó színek hígulnak, egymásba folynak, s láthatatlan akvarellképpé szelídülnek az ég éjsötét vásznába itatódva” [Uo.]) ebben a szövegben is üres nyelviséget hoznak létre, azaz az elbeszélő saját mondataitól megrészegülve feledkezik meg nemcsak a történetről, de egyáltalán a mondanivalóról is. További példa erre a Borostyánautó, amelyben egy elhagyás történetét olvassuk túldíszített mondatokban: „Ezek a gesztenyék az én óriásaim, a szentjánosbogarak a tündéreim, e rögökből gyúr üvegtetejű hegyeket a képzeletem. Ha behunyom a szemem, óriásivá tágul a világ, négy sarkában ezernyi titokkal, csalogatón...” (15.) Az esztétikus mondatok líraisága nem indokolt, mivel nem a mondanivaló érdekében valósulnak meg a választott hangon. Az ilyen típusú kijelentések akkor képesek bármilyen hatást elérni, ha tragikus történetet beszélnek el, vagy pedig vegyülnek más regiszterből vett, kevésbé szép elemekkel. Az így létrejövő disszonancia által erénnyé válhatna a kiválasztott stílus használata. Erre látunk példát Tolnai Ottó poétikájában, például a következő sorokban: „Szép mint egy rézsodrony / melyen angyal aludt mondta / hánykolódva verejtékezve / akárha épp megerőszakolva / mire kafga feri fogalma sem volt / miféle viadalban versemből idézett / a rézdrótkefe szép mint a flamingó / mint a szarral bekent katonatükörben / a naplemente” (Tolnai Ottó, Aranyhíd, In: Ómama egy rotterdami gengszterfilmben, zEtna Kiadó, Zenta, 2006, 29.); vagy Darvasi László prózai munkásságában, ahol az időnként fellelhető, verssornak is beillő mondatokat egyszerre tragikus és humoros történet is követi. Csík Mónikánál azonban ez a nyelv önmagában áll, amelyet kifogástalanul használ ugyan, ám nem kapcsolja össze olyan elemekkel, amelyek segítségével bármilyen hatást elérhetne.

A kötet leggyengébb pontjai azok a szövegek, amelyek a magyarországi női irodalomhoz próbálnak kapcsolódni. Az Éjszakai Állatkert (Forgács Zsuzsa Bruria – Gordon Agáta – Bódis Kriszta szerk., Jonathan Miller Kft., Budapest, 2005), és a Szomjas Oázis: antológia a női testről (Forgács Zsuzsa Bruria szerk., Jaffa Kiadó, Budapest, 2007) című antológiák alkotásaihoz hasonló szöveg például a Lavór víz, kombiné is, ahol egy színpadon álló, kihívó öltözékű nő üvölt trágár, az aktusra vonatkozó szavakat, majd egy lavór vízben „testét füröszti le, hogy végül eljuthasson a lélekig.” (84.) Ebben az írásban is olyan képek sorjázásával találkozunk, amelyek minél mélyebb mondanivalót kívánnak hordozni. Azonban: ez a mondanivaló kimondásra kerül az idézett mondatban, így az allegória megfejtésének öröme elmarad, továbbá megkockáztatom, hogy ismételten nem elég erős a közölni kívánt üzenet ahhoz, hogy egy egész szöveget érdemeljen. Mindezek mellett (indokolatlanul) provokatívan szól a női szexualitásról, még inkább magáról az én megképzéséről, az identitásról. Ezt a provokativitást nem indokolja az a mélység, amely elfogadhatóvá tehetné a történetfoszlányt. A téma hatásos és jelentékeny megjelenítése nem példa nélküli. Gordon Agáta Kecskerúzs című regénye (Magvető Kiadó, Budapest, 1997) például formai újítással is gazdagítja a témát. Nem csak a magyar, de a világirodalomban is közkedvelt témává vált a nőiség problematizálása, ezt láthatjuk Sofie Oksanen munkásságában (Tisztogatás, Scolar Kiadó, Budapest, 2010; Sztálin tehene, Scolar Kiadó, Budapest, 2011) is, ahol a nemzeti identitással és a történelmi traumákkal van összhangban az említett kérdés. Oksana Zabuzsko Terepvizsgálatok az ukránok szexuális életéről (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999) című szövegében is erre láthatunk példát.

Hasonlóan problematikusak az esszéisztikus prózakísérletek, amelyek leginkább a Pulóver nélkül című ciklusban kaptak helyet. Ezek a szövegek nem ütik meg egy valódi esszé intellektualitásának szintjét, azonban a forma rövidsége miatt prózaibb elemeket sem tartalmaznak. Sokszor zavaros, lírainak tetsző nyelven szólnak, olyan egzakt témákról, mint az idő (Panoptikum), a generációk egymásutánisága (Folytonosság) stb. „Az idő értelmezésének alapproblémáira hívja fel a figyelmet, a pszichológiai időben való tévelygésre, melynek során az emberi tudat a múlt, a hátrahagyott történések, vagy az előrevetített képlékeny jövő közegében reked, ennél fogva a jelent képtelen átélni, birtokolni, az adott pillanattal már csak azután sáfárkodhat, miután maga mögött hagyta azt.” (Panoptikum, 86.) Ez a mondat, ha nem is tekinthető egyértelműen képzavarnak, mindenképpen olyan túlírással él, ami nem biztosítja az olvasót annak megalapozottságáról. Intellektuális témájú, ám mégis kontempláló szövegekre találhatunk példát a kortárs magyar irodalomban, ilyen például Krasznahorkai László munkássága, ahol mind a történet, mind a különböző narrációs technikák megágyaznak ennek a típusú szövegépítkezésnek. A fent idézett, Panoptikum című szövegből származó mondatot metaforizált leírás követi, majd a következő állításba torkollik a textus: „Túlléphetünk az esztétikai kánonon. A valóság látens igazsággá magasztosul. Az értelmezhetőség sokfélesége távlatokat teremt. Megóv a rideg kiszámíthatóság veszélyétől.” (Uo.) A rövid mondatok és a fenti körmondat közti ellentét nem indokolt, mivel egyik egység hosszúsága sem szolgál sem fokozásra, sem nyomatékosításra, ugyanis az alábbi rövid mondatok még be is tölthetnék ezt a szerepet, ám mivel egymás mellett több egymást értelmező, egymáshoz lazán kapcsolódó egységgel van dolgunk, ezért elvesztik nyomatékosító hatásukat.

Nem a valahová való eljutás a cél. [...] Elkapni a lényegest. Az egyszerit. [...] Időtlenné, méltóságteljessé, fennköltté tenni a pillanatot.” (88.) – írja Csík Mónika címadó, kötetzáró szövegében (Instant). A lényeg megragadása nem okozott gondot a szerzőnek, a megvalósítás sikerültsége azonban kifogásolható. Az Instantban kitűzött célok sokkal működőképesebbek volnának versben, mindazonáltal a szövegeknek sok eleme biztat későbbi, sikerültebb kötetekkel. Témaválasztás és nyelviség összhangja nem következett be, ám külön a nyelv, külön pedig az egyes témák figyelemre méltóak, de ez a kötet sajnos nem lépett túl (némely kiváló szöveget kivéve, pl.: Kis Emma; Kedves Barátom!; Sörgyár; Balkánexpressz; Jégbefagyott hal) a stílusgyakorlat határain. Meglátásom szerint alaposabb szerkesztői munkával a fenti kifogásolt elemek elkerülhetőek lettek volna, beleértve ebbe a ciklusszerkesztést is, s az illusztrációk kiválasztását.

A borítón látható kép talán egy robbanni készülő gombolyagszerű, áthasadt objektumot ábrázol, rajta egy egyneműen világos felülettel, melyen vékony vonalak húznak keresztül. A kép talán illusztrálja a feloldódás folyamatát, amit a cím is sejtet, azonban a szövegekben ez a fajta oldódás egy sokkal lágyabb folyamathoz köthető. Az elrévedő, lassan folyó, lírai írások nem tesznek eleget annak az előfeltevésnek, amit a borító sejtet, miszerint dinamikus, erős érzelmi hatást kiváltó szövegekkel találkozunk.

A kötetbeli illusztrációkban fragmentumokból felépülő figuratív vagy nonfiguratív monstrumokat találunk, kietlen háttér előtt. Ez az építkezés nem jellemző a szövegekre, ahol nem kapnak különösen nagy jelentőséget a részletek, és nincsenek olyan szoros kapcsolatban egymással, mint a képeken. Az áramvonalas vonalvezetéssel dolgozó képek erős kétségbeesettséget, világból kivetettséget sugallnak, amelyek nem, vagy rosszul kommunikált témái a kötetnek. Ezek mellett nem valósul meg a képekben az a nőiség, aminek a kötet egyes ciklusaiban (Végtelen folyammá duzzad az idő; Pulóver nélkül) kiemelt szerepe van. Megkockáztatom, hogy az erős női elbeszélő hangot választó szerzők köteteinél problémás lehet az ellenkező genderű illusztrátorral együttműködni. Zavart okoz továbbá, hogy a könyvben szereplő képeken nincsenek feltüntetve a vizuális alkotások címei. Ez azért nehezíti az olvasó helyzetét, mivel Molnár Mirkó képeinek megértéséhez szükséges lehet a címek ismerete.

Csík Mónika kötetének olvasása közben nem teljesülnek maradéktalanul a prózával szemben támasztott igényeink, de néhány gondolat bizonyosan beeszi magát a fejünkbe a kötet letétele után.