Betűkertészek, nagyasszonyok, doktorkisasszonyok. Írónők, költőnők a 20. század elején (NemCsakNem 2011/1., www.nemcsaknem.hu). Szerkesztette: Jablonczay Tímea, Varga Virág, Zsávolya Zoltán

Amikor létrejön egy irodalomtudományos diskurzus, annak (meg)honosításában leginkább mindig a legifjabb literátornemzedék tagjai vesznek tevékenyen részt. Ők azok, akik gyakran merítenek a (népszerű) kultúra nyomszerű jeleiből, játékaiból, vagyis látszólag onnan, amelyek nem tartoznak a fősodorhoz: átírják, újraírják őket. Új tudományos e-folyóirat született − a NemCsakNem, ami elsősorban a társadalmi nemek vizsgálatát tűzte ki céljául az irodalomban. Első száma a 20. század elejének írónők, költőnők munkáit vizsgálja, de ugyanitt olvashatunk riportot kortárs írónőkkel a női írás mibenlétéről is.

Az irodalmi gondolkodás a 20. század elején szorosan kötődött a dekadens, szecessziós áramlatokhoz, a századvég fülledt légköréhez, a nőkről alkotott elképzelésekhez, ahol a nők vagy a „vágyak titokzatos tárgyai” voltak, vagy éppen a prostituált, vagy az anya képében mutatkoztak meg. Czóbel Minkának, e „passzív század gyermekének” irodalomtörténeti alakja úgy képződött meg a befogadásban mint „csúnya vénlányé”, amire valószínűleg azért volt szükség, mert tehetsége és írásmódja meglehetősen elütött kortársai többségétől. Több értelmező rámutatott arra, hogy a női szerzők, ahogy Czóbel Minka is, gyakran azért szorulnak ki a fősodorból, mert az általuk megszólaltatott „női” hang nehezen értelmezhető a férfi kritikusok számára. Erdei Nóra így ír róla: „Czóbel Minka betűkertész. Hatalmas kertjében sokszor tombol hóvihar, habzik a tó tükre, vagy gyűlnek a gombák, de fel-feltűnnek királylányok, apácák, táncmulatságon megtört szívű szerelmes, vagy tébolyult asszonyok. Különös történetek takaróznak ki különös fényben, s az olvasó csak pipiskedve-kukucskálva terelheti őket horizontjába. Éppen ezért utazásra invitálom az Olvasót, jobban mondva együtt pipiskedésre, együtt olvasásra, hogy közelebb kerülhessünk ehhez a csodálatos, varázslatos, titkos kerthez.” Minkának azonban nemcsak prózai és költői művei voltak, hanem nőivé adoptált drámai hőse Donna Juanna, akinek alakját a korban betegesnek, kifinomultnak tartották.  (E témáról Földes Györgyi írt.) Más pályát futott be azonban a kor nagyasszonya, Tormay Cécile, aki a 20. század elején legnagyobb, egymillió taggal rendelkező szervezetnek (MANSZ) örökös elnöke lett.

Varga Virág tanulmánya Tormay Cécile naplójának regényesedését, és hírhedt antiszemita művét, a Bujdosó könyvet (1920-1921) elemzi, amelyben a zsidó származásúak degeneráltként, démonian vannak ábrázolva, ugyanakkor megfogalmazódtak benne új női szerepek, érintkezve a női kultuszokkal, a modernség nőeszményének újfajta kontextusával.

Az, hogy milyen szerepek vannak az irodalmi kánonban, és milyen elvek vesznek részt a kánonépítésben, attól minden bizonnyal függhet, hogy az irodalmi nők miképpen jelennek meg nemcsak a kultuszokban, hanem a kánonokban is. Kaffka Margit és Nemes Nagy Ágnes esetében, ahogy azt Rákai Orsolya írja, nem egyértelmű, hogy miként fogalmazódik meg másságuk, vagy miképpen semlegesíti nemüket az irodalomtörténet: Kaffka például mindenképpen a Nyugat-korszak egyértelmű, kiemelt helyzettel rendelkező szerzőnője volt. Habár a folyóirat körüli legendák egyike volt, hogy a Nyugat estéken külön asztalnál, az írófeleségeknél kapott helyet (nőként).  

Erdős Renée kapcsán szó van a női szubjektum szövegszerű megképzéséről, hogy miképpen íródnak át a hagyományos anya-lány kapcsolatok, de arról is, hogy a gyógyfürdők, kúrák mint a ’női’ normalizáció terei, hogyan vesznek részt abban részt (mint felírt receptek). Az Erdőshöz hasonlóan lektűrírónak számító Bródy Lili leghíresebb regényét főleg recepcióelméleti szempontból olvassa újra Zsávolya Zoltán, és a következőket állapítja meg, hogy „A női karrierregények elsősorban a hivatáson keresztül magánéleti boldogságot adó életszakaszt reprezentálják, és ahogy azt az irodalmárnő érzékelte: többé nem a szalonok hölgyei, a háziasszonyok válnak hősnővé, hanem a doktorkisasszonyok, gépíróhölgyek, sőt a munkásnők is, vagyis a középosztálybeli nők, életük „megregényesítése” mint példa vagy mint elrettentés visszahat olvasóik életére, identifikációjára is. Jellemzően mutatja ezt, hogy Radó Margit (Manci) sem éppen igazgató lesz a banknál, de még osztályvezető, sőt, egyszerű beosztott hivatalnok, tisztviselő sem, mindössze gépírókisasszony.”Az ilyen típusú narratívák láthatóan a szingli-regényekkel tartanak rokonságot, ahol legnagyobb érdem a munkavállalás (mellett és helyett) a magánéleti boldogság egy tehetős (gazdag) férj oldalán. Ennyi lehetne az új gender-szemletű lap biztató kezdetének rövid ismertetése, kérdés persze, hogy milyen folytatásra számíthatunk, hiszen az előszóban megfogalmazott elvek szerint  a következő lapszámban a tömegkultúráról és bestseller irodalomról lesz szó.

Takách Vanessza